Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-12 / 36. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 283 Intézmények és az élet Valamely intézménynek, (törvénynek is) — legbiztosabb próbaköve az élet. Az élet megmutatja, hogy vált ez vagy az az eszme, intézkedés és ezzel megpecsételi a legjobb ítéletet is. Két éve, hogy életbe lépett az éves gazdasági cselédek uj törvénye. Sok-sok ellensége volt ennek a törvénynek. Elkeresztelték rabszolga, deres törvénynek. Sőt Írásokban, újságokban is izgattak ellene. És azt jósolták, hogy annyi lesz a per gazdák és cselédek közt, akár a dudva a réteken. No hát mondhatjuk, hogy a jóslás, a vészes jóslás nem teljesült. A törvény már két esztendeje, hogy életben van. És az eredmény4? Igen kedvező. Olyan, aminőt csak egy áldásos intézménytől vár az, aki jól megfontolva, viszonyokat ismerve alkot törvényeket. A jósolt rengeteg perek sehol sincsenek. Sőt adataink vannak reá, hogy nagy, terjedelmes vidékeken, ahol eddig bizony gyakoriak voltak a viszályok gazdák és cselédek közt: rend, nyugalom és béke uralkodik. És ez igy van jól. Gazda és cseléd egymásra van utalva. Közös érdekük az egymást megértés, a békesség. Hiszen valóságos földi pokol az, ahol a gazda és cseléd örökös viszályban és változásban vannak. Nincs a világon olyan intézmény, hogy minden bajt, minden félreértést és gyengeséget megszüntessen. E törvénynek sincs ilyen csudás ereje! De van jó hatása abban, hogy igenis ma már a gazda és cseléd egyarányosan tisztába van; mi a joga ? És mi a kötelessége ? Egyiknek is. A másiknak is. És ha mégis viszás dolog merül fel: ott a törvény, ott az ut, az egyenes ut. Csak rája kell lépni és göb oldódik. Esetek igazolják, hogy igenis az uj törvény megnyugtatta, kibékítette a feleket. Vagy elválasztotta keserűség és baj nélkül. így ez a törvény, melyet sokan rabszolga, meg deres törvénynek kereszteltek; valójában a szeretet, a békesség, az igazságosság törvénye lett. Az élet tette azzá. A törvények és intézmények legjogosabb és legbiztosabb próbaköve. Botos ispán. A lámpaüveg feltalálója. Még csak félszázaddal ezelőtt kezdték a lámpaüveget először használni és mégis keveseknek van tudomása ez egysserü és mégis oly fontos tárgy föltalálójának a nevéről. Argand Aimé volt a föltaláló s ugyancsak ő találta föl a kerek lámpaégőt is. Amikor Argand egy este a lámpa mellett dolgozott az öccse, aki ott játszott a szobában és incselkedni akart vele, a lámpa szabad lángja fölé borosüveget illesztett, a melynek ki volt ütve a feneke. Argand nyomban észrevette, hogy a láng egyszeriben világosabb lett és megállapította, hogy ez onnan eredt, mert a láng a burkolat segítségével az égéshez szükséges levegőt nagyobb mennyiségben szívja magába, mint a hogy üveg nélkül teheti. Egy gyermek játékának köszönheti tehát létét a ma már nélkülözhetetlen lámpaüveg. VASÁRNAP Furfangos béres. Miska béres a régi világ bérese volt, de azért a mai világban is jó izüket nevethetünk az ő furcsaságain, furfangjain . . . Nevezetesen — a többi közt — mindennapos szavajárása volt: — Adjon Isten száz forintot, de egy garas se legyen a híja, mert én bizony el nem veszem! Egyszer a Miska gazdája, éppen mikor a kocsmában idogált, tisztára hallotta, hogy mi az ő szolgájának a szavajárása. — No megállj Miska béres, mormolta magában gazd'uram, majd erős próbára veszlek én. Haza ballagott tehát a gazda és kilencvenkilenc forintot (persze csupa rézpénzben) Miska szolgájának a szürujjába dugott. Ö kegyelme pedig a padlásra feküdt, rettenetes kíváncsisággal lesvén, mit fog csinálni Misi — a pénzzel? Miska csakugyan hazajött. Ruháját letépték ugyan róla a jó barátok! De ez mit sem tett. Egy kis jó kedve volt, annyi az egész — azért ő most is csak mormolta a szokott szójárást: — Adjon Isten száz forintot — és a többi. Mécset gyújt aztán; előkeresi szűrét, hogy éjjelre betakarózzék vele. — Ni te már ni, mormolta, mintha ez a szűr nehezebb volna, mint az én fejem. — Ni te mán! Kilencvenkilenc forint. Csakhogy éppen a századik hiányzik! No de mindegy. Hordja el a szél azt az egy forintot, bizony hogy anélkül is jó ez! A gazdát ezekre a szavakra csakhogy a guta meg nem ütötte a padláson. Lerohant sebtiben és erősen követelte, hogy a pénzét adja vissza, mert ő csak próbára akarta tenni! Miska tudni sem akart erről. Neki az Isten küldte ezt; igaz, hogy egy forint hijjával, de vigye a patvar azt a forintot, igy is jó ez! Másnap szörnyű lármát csapott a gazda. De Miska csak a vállát vonogatta. — Gyere a főbíróhoz, ragadta meg Misit gazdája, majdnem tajtékozva a dühtől. — Mennék én gazd’uram, — mondotta egykedvűen Miska. De tessen látni, hogy a cimborák letépték rólam a ruhát. — Az nem baj, szólott a gazda. Adok addig a magaméból, húzd fel azt. De menjünk! És elmentek . . . Hosszú lére eresztve mondja el aztán a biró előtt a gazda, hogy hát mi történt ő vele. — Hallod ezt Miska? — Hallom főbíró uram! — Igaz-e, a mit gazdád beszél? — Annyi igaz főbíró uram, hogy a szűrömben kilencvenkilenc forintot találtam. — No hát akkor! — De hát ország világ tudja, hogy az én gazdám azt a pénzt a magáéból, tette légyen oda. Hiszen az én gazdámat akkor is kirázza a hideg, ha a másét csak látja. Hogy ezt még jobban elhigyje
