Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-29 / 34. szám
268 MAGYAR FÖLDMIVELŐ De már a többi szót nem lehetett érteni. A masina zakatolt és vitte a kis társaságot. Kedélyes, patriarchalis utazás volt az azért, ha meg sem állhatták ott, ahol éppen akartak. Pali bácsi elővette szeredását és annak rendje és módja szerint kezelte, mintha csak a maga kocsiján utaznék. A káplán tisztelendő tanításokat tartott a Pesten való viselkedésről, eseteket hozott fel, amiket csak nemrég az újságból olvasott. Ezeket az eseteket legjobban figyelte a Páli bácsi fia, Gyuszi. Aki már gimnázista. így tehát sokat tanult a fővárosról. * Öreg este volt, mikor a vonat a pesti állomásra berobogott. Pali bácsi belekapaszkodott a káplán tisztelendő ur gérokjába és úgy szállott ki. Emberhullám tárult fel előtte. Csaknem szédült, mikor az áradat egyet-egyet sodort rajta. — Utánam, — kiáltott a káplán ur — csak utánam! A fénytengerben úszó város egy sose látott, de még álmodni se álmodott világ képét tárta az öreg elé. A kocsiban úgy ült, mint egy megbüvölt ember, aki először tűnődik azon, vájjon valójában ő-e ő? A vendégfogadó fényes eleganciája a hatást csak fokozta. — Jól aludt-e édes apám, kérdezte a fiú már hajnalban. — Nem én, egy csöppet se! — Hiszen horkolt édes apám, akár egy macska. — Hát tán éppen akkor aludtam egy pöttyöt. A Pali fiú türelmetlenül sürgette, hogy vigye fel Budavárába. Még pedig gyalog. Mert ő mindent, de mindent látni akar. Az idő meg repül. El is indultak. A nap már ragyogott. Pompásan aranyozta be a budai hegyeket. Mikor a Dunapartra értek és előttük hömpöly- gött ez az ősi viz, megállották. Apa is, meg a fia is. Mintha gyökeret vert volna a lábuk. Azt se tudták, a várra bámuljanak-e vagy a Dunára, melyen hajó hajó után siklott. — Nancsi, Nancsi, sóhajtott fel Pali bácsi. Ha látnád, ha látnád! Még most is az asszonyfeleségére gondolt. A fiú meg hangosan szavalta: Talán hazám könyve vagy te nagy folyó. Aztán tovább : Él a magyar, áll Buda még! Az emberek szinte megállották. Talán bizony mentőkre gondoltak. ... A kis társaság már oda keveredett a hömpölygő áradatba. Az óriási néptömegbe. Az István- napi körmenetbe. Akár egy-egy pehely, akár egy- egy falevél. Úgy kerültek bele. Úgy vitte az emberáradat őket tovább-tovább, mint a szél a falevelet. A káplán ur egyszer csak egy szobor előtt oda- sugja Pali bácsinak: — Ez a Henczi szobra! Pali bácsi morogni kezdett. De azért meggondolta a dolgot és lenyelte, ami a szájára szökött, mert most egész közelről láthatta a gyönyörű ereklyetartót, melyben a szent Jobb pihent selyem párnácskáján. XA körmenetnek vége volt. De Pali bácsi bizony elszakadt a földijeitől. Hiába nézett jobbrabalra, hiába kerülgetett erre-arra, mindig csak egy és ugyanazon helyre jutott. Már-már kétségbeesett. Mi a manót csináljon. ’Iszen igy estig se ér haza. És gondolt merészet. Megszólított egy urat. — Ugyan kérem, nem látta az ur a mi kép- lánv tisztelendő urunkat? Szó vagy intés, az sem sok amit kapott. Csak egy lenéző mosolylyal találkozott. — Hm, ez nem tud magyarul, — nyugtatta meg magát. Aztán szólított még egy urat. A harmadikat is. Egy árva szó választ nem kapott. Csak amolyan szúró mosolyt. — Hát itt senki sem ért a hazai nyelven, — sóhajtott fel haragosan. Végre temérdek bolyongás után a káplán tisztelendő urba ütközik. — Csakhogy itt van öcsémuram. Azt hittem, sohse látom többé. De még Náncsit sem. Persze volt aztán nevetés az ebéd alatt mikor Pali bácsi öt cilinder bort rendelt egyszerre. A pincér gyanúsan nézett a kis társaságra. De mi baj se történt. — Fiuk, — szólott háromszor négyszer is Pali bácsi, — bizalmasan akarok valamit mondani. — Tessék, hallgatjuk. De nehezen ment a teksztus. Végre kiszaladt a szó a torkán: — Fiuk!... Aztán otthon el ne mondjátok, hogy eltévedtem. XJól elköltött ebéd után nyakába vette a várost a kis társaság. Hiszen van itt látni való, akár esztendő számra. Pali bácsi éppen egy ragyogó kirakatot nézegetett. Tündérországba való volt ez a kirakat. A nagy velencei tükör üveg épen délibábszámba ment. Pali bácsi egész rátette az orrát a kirakat üvegére. Úgy bámult. Tőrbe is esett. A homlokával közeledni akart a gyönyörübbnél-gyönyörübb tárgyakhoz. Egyszer csak: Zupp! Egy rettenetes csörömpölés. A nagy velencei üveget zúzta be. Az üveg ösz- szetört, de ő csak csekély karcot kapott. A kereskedő vilámgyorsasággal ugrik ki. Megragadja Pali bácsi karját. — Ön törte be. Fizesse meg azonnal. — Helyes — szólt Pali bácsi hihetetlen nyugalommal. De csak felit. — Már mi jusson csak felit? — Kérem én féljsjegygyel utozom. Én csak felit fizetem. A káplán tisztelendő ur csendesen behívta a kereskedőt üzletébe és annak rendje és módja szerint — elintézte az ügyet. Vacsora alatt volt aztán az elszámolás. — Se baj! Hát ’iszen mikor otthon a guta ütötte meg a Darut, a legszebb tehenünket. Főbe nem lőttük magunkat. — Úgy is van! — De izé! Öcsémuram, egy bizalmas szavam volna. Otthon el ne árulják, hogy féljegvgyei utaztunk. — Ah, manót. Az auszlagot. *
