Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-22 / 33. szám
264 MAGYAR FÖLDMIVELÓ REGÉNY-TAR A beszélő sir. BODNÁR GÁSPÁR elbeszélése. 4 Ünnepélyes mély csendben borul a halottak ligetére. A fák kopaszon meredeznek a néma sírok fölött. Elhervadtak a virágok; elsárgult levelek takarják a hantokat. A természet nyugodt volt, bus ellentéte Endre felzaklatott szivének, Mikor a sirhoz közeledett, összerezzent, ügy érezte, mintha e pillanatban még mindig élő édesanyja előtt kellene megjelennie bűneivel, sötét, borzasztó elhatározásával. Letérdelt a hantra ... Ajka nem mozdult, csak lelke mondotta: — Anyám itt vagyok; ismét beteg a lelkem, gyógyíts meg. A néma sir meg beszélni kezdett. Beszédét nem hallhatá más csak ő. — Édes fiam. leroskadtál. Ne maraJj a földön, a sárban. Állj fel, menj vissza... imádkozzál és dolgozzál! Mintha a sírból jött volna e szózat! Mintha anyja lágy, szelíd keze simogatta volna hideg arcát! Mintha maga előtt látná kedves szelíd képét... mint egykor, midőn biztatta, csendesítette és meggyógyította. Sokáig eltérdelt a sirhalmon! Az éjszaki szél felleget kezdett gyűjteni a látóhatárra, a közelgő viharnak előhírnöke végig végig sírta a halottak csöndes helyét. Az Endre szive pedig megcsendesedett. Megcsókolta a kedves hantot, felállott... aztán ment élni, imádkozni és dolgozni. II. Komor őszi nap volt. Endre céltalanul bolyongott a sétatéren, hol a csípős dér már mindent letarolt. nyi titkos köny omlik majd szemeiből, s hogy fog fájdalmai közt lassan lassan hervadni, mint a virág, melynek tövében titkos betegség rág. E pillanatban már meg volt nyerve Endre résztvevő szive a leányka, számára. Már nem volt egyedül a nagy világban! Eljön az idő, mikor az ifjú életében az édes anya helyét egy másik gyöngéd lény, egy másik angyal váltja fel. Boldog az ifjú, kinek őrző angyala még nem késett el. Mikor még a szívben nem tarolt le a romboló szenvedély minden virágot, nem ölt ki minden eszményt, a boldog családi tűzhely legtermőbb talaját nem változtatta át terméketlen, kopár földdé melyben csak szúró tövisek teremhetnek. Az a szenvedély, mely annyi boldogtalanságnak forrása, felszárnyaló gondolatokban, eszményi lelkesedésben fog nyilatkozni és a szenvedésekkel együtt a lélek minden nagyságát egyesíti magában. Mint tűz égetni fogja talán de egyszersmind megszeliditi az élet jótékony melegével. Az ilyen szerelmet az Isten maga szokta megszentelni! (Folyt, köv.) * JB V K g g í; IÁ!!! A posta és az atyafi. A kisváros postahivatalában nagyobb összegekről szóló postautalványt akar kifizetni egy úriember. A postahivatalnok azonban nem tudta kiutalványozni a pénzt, mert nem volt készlete. — Méltóztassék várni néhány percig, — szólt az úrhoz — nincs annyi pénz a fiókomban, de talán a várakozók közt lesz olyan, aki pénzt ad fel s esetleg abból ki tudom fizetni az ön utalványát. Azzal egy falusi atyafi utalványa után nyúlt, aki azonban meprökönyödve szorította kezében utalványát s nem akarta odaadni. — Na, adja már ide — szólt türelmetlenül a postás. — Nem adom én tekintetes uram. Az én pénzemmel ugyan ki ne fizesse azt az urat, mert annak holnap Pesten kell lennie. * Gondolataiból egyik hivataltársa rázta fel. — Cudar ez a világ — szólott gúnyos keserűséggel. — A hogy veszszük — válaszolt Endre. — Nagy igazság. Csakhogy nem mindig. — Talán valami baj érte ? — Hát csak képzelje! Nem elég az én terhem, még másnak is oda kell vállaimat tartanom. Megboldogult bátyámnak van egy leánya. Idáig az apácáknál nevelkedett — irgalomból. Most elvégezte tanulmányait, haza küldötték. Uram fia, aki magam is alig tudok megélni, mit csinálok én most egy kisasszonynyal'? Nekem nem kell. Menjen a hova tud, keresse kenyerét, ha tanult. Vagy legyen apáca! — De ha egyszer se kedve se hivatása nincs hozzá! — Azt csak akarni keli. — Téved, nagyon téved. Ne bántsa a szegény árvát, igyekezni fog önnek jóságát meghálálni. Sohasem látta Endre a leányt. De megszánta őt. Ismerte hivataltársának durva, erőszakos természetét, nem csuda ha szivében önkénytelenül fölmerült a kérdés: Mi lesz e szegény leány sorsa ? MenyA debreceni talyigas meg a lova. Orpheust adták Debrecenben. A It-ik felvonás fináléjához a rendező egy lovat Íratott ki. A kellékes be is szerezte a lovat egy debreceni talyigástól. — Este a trükk fényesen bevátt, — a lónak nagy sikere volt. Másnap a talyigás nem birt a lovával. Csökönyös volt, makrancoskodott, sehogy sem akart engedelmeskedni. A talyigás dühbe gurul és hatalmasan elpüföli a lovát: — A keservét az ides apádnak, de tölvitte Isten a dógod, amióte színész lelt belőled! * A becsületes arc. A római villámos vasút egyik vonalán történt a következő eset. Egy urinő a menetdijat nem tudta aprópénzben kifizetni a kalauznak. Csak százlirás bankjegye volt, melyet a villámoskocsi kalauza nem tudóit fölváltani. A hölgy csakhamar leszált azzal az Ígérettel, hogy majd más alkalommal megfizeti azt a pár fillért. A kocsin maradottak évődni kezdtek a kalauzzal: — Ejha, ismeri ezt a hölgyet: Hátha nem látja többé a színét sem ! A kalauz valamennyiöknek azt válaszolta : — Látni nem láttam ugyan még soha életemben, de becsületes arca van. — Hát maga fiziognómiai tanulmányokat is tesz jegyosztás közben — kérdé ekkor egy tudományos allűrökkel beszélő ur. A kalauz ennek is megfelelt: — Nagyon becsületes arca van, azonkívül itt hagyta zálogba az aranynyelü esernyő'" MORVÁI JÁ.NOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁRON.
