Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-18 / 28. szám
J MAGYAR FÖLDMIYELŐ 219 VASÁRNAP Etetés közben. Az öreg béresünk a németet szidta, Miközben a pipáját jóízűen szívta, A hüvelykujjával belébökött olykor, S mesélgetle a sort: hogy és mint volt egykor ? »Bizony máskép volt az régen, hajdanába! Kocsin járt az ember a túri vásárba! Hogy vasutat lássunk, Pestre kellett menni, Négy-öt napi utat kellett érte tenni.« Egy fiatal béres, kiszól az akolból: (Nemrég került haza a katona-sorból) »Most kellene látni Pest városát kendnek! A vasutak benne mind magoktól mennek. Elébök se mozdony, se ló nincsen fogva, Azt mondja mindenki, hogy a villám hajtja. Aztán meg az ember, ha Budán megszólal, Pest végin is hallják, holmi telefonnal! Bámulva hallgatják társai e szókat; Az öreg béres se szippant már oly jókat, Villája hegyével a szénába turkál — »Lám, lám, az a német de mindent kifundál!...« Balta Miklós. ® m Kipusztult alakok. Midőn még a robogó gőzös füstje be nem kormozta a magyar mezők virágait, a kátyus országutakon tarka-barka karavánok kerülgették egymást. Különféle hajcsárok. Vasáros népség. Közben egy- egy ósdi határban az uraságok. Kesely lován a betyár. Vándor komédiások kerékre épített mozgó, deszkaházzal. A postakocsi, amelynek a bakjáról dallamos kürtszóval hívták fel kitérésre az országutak tarka közönségét. Olykor porlepett katonacsa- patoks tűntek fel... Az országutfélen roskatag csárdák terpeszkedtek az öreg akácfák alatt. Magasra nyújtózkodott a kutgém. A hólyaggal ragasztott ablakon keresztül sírva visított a klárinét. A csárda rücskös falára goromba betűvel mázolta fel valamelyik nehézkezü Írástudó: — Hó, megállj! Itt a fogadó!... Fogadjuk meg a hivó szót, álljunk meg. Maradjunk a vándorkomédiásoknál. Bizonyos nevezetű Markulesz uram is a csepürágók kalandos seregébe tartozott. Mint kiváló erős embert ismerték a nagy Alföldön. Cintányér, nagydob lármás zenéje mellett mutogatta erejét s fogásait. A kis igényű nép megbámulta a kóbor komédiást. Felesleg vagyonkájából néhány garast, darab kenyeret jókedvűen nyújtott Markulesz uraméknak. így éldegéltek a csepürágók. Nem vágyakoztak selyem paplan alá. Illatos széna volt a derékaljok. Mert elégedettek voltak. Boldogok voltak ezek az emberek. Markulesz uram az 1800-as évek egyik esztendejében Kecskeméten mutogatta erejét, birkózási tudományát. A hajdan hires Tamaskó-féle fogadó lombos udvarán ütöttek sátort a vándorkomédiások. Különösen Markuleszt csodálták a kecskemétiek. Egymásután verte földhöz a legerősebb mészáros legényeket. Dühösen fogadoztak a megszégyenített legények: — Megállj német! Ezt nem viszed el szárazon. * Ugyanez időtájt élt Kecskeméten Szőllősi János nevezetű öreg juhvágó mester is. Ez a Szőllősi János is hires volt a nagy erejéről. Olyan erős volt, hogy még az idő rozsdája sem fogott ki rajta. Hozzája mentek panaszra a földhöz vert mészáros legények. — Bátyámuram, hét a baj! mondotta az egyik nyalka mészáros, kinek a lába is kimarjult a birkózásban, megcsufolt bennünket egy német. — Szégyenlhetik uröcsémék, dohogott az öreg mester. — Hiába szégyenljük! Mert ha most bátyámuram sorompóba nem áll Kecskemét város becsületéért, azok a kárörvendő nagykőrösiek még rigmust faragnak rólunk, a rokkant izmu kecskeméti mészárosokról ! — Öreg vagyok én már ilyesmire, fiaim, sza- bódott a vén Szőllősi mester, mint aki természetére különben is csendes ember. Végül az egyik furfangosabb legény ezt vetette közbe: — Már pedig bátyám, ez a Markulesz minden falusi előtt eldicsekszik vele, miként gyűrte le, miként ijesztgette meg az egész Kecskemétet. — A fikomadtát neki! erre már az öreg Szőllősi is felpattant, no, akkor majd inkább szemébe nézek a németnek, bár Markulesz, bár Herkulesz is légyen az ő neve... És Szőllősi János szemébe is nézett a Marku- lesznek. A mészáros gazdák, nyalka székálló legények, mint főgenerálist a táborkar: az öreg Szőllő- sit úgy kisérték a — komédiába. Tenger nép gyűlt össze. Még a lombos fák tetejét is meglepték a kiváncsi inasgyerekek. * Megharsant a réztrombita. Buhogott a dob. — Tessék besétálni! Kezdődik a komédia! Itt megláthatod az óriás kígyót, mely fejétől farkáig meg van huszonöt rőf, farkától fejéig pedig csak harminc... kurjongatták a kikiáltók. Azonban a kecskemétiéket ez nap nem érdekelte az óriás kígyó. Markuleszt várta mindenki, Markuleszt és az öreg Szőllősit. Végre kilépett Markulesz is. Testhez feszülő, arannyal, ezüsttel hímzett komédiás ruhában ugrott a porondra. Mindjárt elöljáróban iszonyatos vasgolyókat és rudakat emelgetett. Csakúgy dobálta a nehéz vasakat. Bizonyosan ezzel is Szőllősit akarta ijesztgetni... De a vén magyar egykedvüleg nézte a »komédiást«, mig nem következett a birkózás és az öreg Szőllősi is a porondra lépett. Elsőbb illő módon levetette a zsinóros bekecsét. Azután fel- gyürte a borjuszáju inget. Mellényének ezüstgombja csillogott a mécssugártól. Kopogott a patkós csizmája. Markulesz ingerkedve hajlott hozzája! — Hán! ’sten hozta öregem... És kezet fogtak, mint becsületes bajvívókhoz illik. A Markulesz
