Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-04 / 26. szám
206 MAGYAR FÖLDMIVELÓ MI ÚJSÁG ? Isten madárkái. Az én lakóim — megérkeznek ... Irta : Bodnár Gáspár. ' Emlékszik-e még az olvasó — az én lakóimra ? Isten madárkáira. A Füstösre, meg a Csóréra. A fecskepárra igen. Az én kedves lakóimra, akik nem fizetnek házbért. Mert ennél többet adnak. Csevegnek kedvesen, értelmesen, szívhez szólóan. Hűségesek, példát nyújtanak, gondolatokat fakasztanak, érzelmeket keltenek. Oh ezek a fizetések többet érnek a rideg pénznél, házbérnél. Kivált, ha valaki jól megérti a fecskék cseve gését, megfigyeli csudás életét. Mert a fecske is tanító mesterünk, mint — maga a nagytermészet. Nagy tanulságokat tud szolgálni az embereknek. Ne mondja tehát senki, hogy mit lehessen annyit és annyiszor Írni — a fecskéről. Sokkal édesebben, mint sok — rossz emberről. Pedig ilyenek ma szaporán találhatók. * * * Tehát ott hagytuk el, hogy édes várakozással vártam az én fecskéimet. A Csőrét és Füstöst! Akiknek két hazát adott az Isten! (Nekünk csak egyet! Hej, csak legalább ezt el ne vesztenők!) Akkor még a tavasz csak rügyeiben szender- gett. Az ébredő hajnal már civódásban volt — á fekete téli éjszakával. A napsugarak kémlelődni jártak a hegyek ormaira. Onnan félénken szálltak le... a völgyekbe. Ahol a virágok gyökerei már jól kialudták magukat. \ Hallom egy nap az utcai gyerekeket, hogy felkiáltanak: — Fecskét látunk! — Itt a fecske. Alig hihettem. Hiszen a tél olyan hosszú. A tavaszra fagy borul. Az emberek is fázva — dideregve járnak-kelnek. Hát az én gyönge kis fecskepárom ? Az Isten hidege fogadja itt őket, az Isten madárkáit. Végre én is látok fecskét. Egyet, kettőt, többet. — Hát itt vagytok? — Útban van a többi? — Nem láttátok az én lakóimat. A Csórét, meg a Füstöst ? De nem válaszoltak! Csevegésük még nagyon halk. Szinte meg vannak ütődye, hogy itt a virágokra, a napsugár szép idejében még mindig fagyos lehellet borong. — Hova késnek? — Csak nem történt valami bajuk ? Olyan sötét gondolatok hánykolódtak lelkemben. Magam előtt láttam elterülni a végtelen tengert. Amely végtelenséget nekik keresztül kellett repülniök. A hajó fedélzetéről hallottam a puskalövések hangját. Rámeresztettem szememet a magas árbocra, ahonnan százával hullanak a kegyetlen lövések nyomába’ a szegény visszavándorló fecskék... — Vájjon nincs-e közöttük az én Csórém, meg a Füstösöm. — Ki tudja? Hátha éppen ők az első áldozatok. Aztán ott járt lelkem Olaszország nagy városainak korzóin. Ahol úri dámák divatos kalapjait figyelem. Nincs e rajtuk az én lakóimnak kedves, koromfényes, ragyogó tolla... Már láttam, hogy fecske fészket is építenek. Itt is, ott is. Az utcák folyókáinál sorba’ ülnek a vizmeritő munkás fecskék... Csak az enyémek nincsenek! Májusnak édesen mosolygó reggele is megérkezett. Ők még mindig hiányzanak. Olyan üres az én fakadó, rügyező, sőt zöldbe öltözködött kis paradicsomos kertem. Nagyon hiányzanak! Ott ülök künn a tornácon. Most is irok. Fehér papiros van előttem, de a sorok szántásánál gvak- ran meg-megállok. A barázda állít meg. Hogy még ők nincsenek. Május lO.-e volt. Az ég tiszta. A szellő úgy himbálja a zöldelő ágakat, mint a dajka a gyermek bölcsejét. Ahol ébred, kél — a jövendő. A tavasz, a nyár, az ősz, a tél. Az ember élete. Egyszer csak éles csicsegő hang üti meg lel- kemet. Nem is fülemet. Egyszerre telkemet. — Itt vannak! — Ok azok! Az én lakóim. A Füstös, meg a Csóré. Felállók. Körülnézek. — Füstös! kiáltottam. Te vagy! Isten hozott. Mert a Füstös volt! Egyedül, ő magában. A Csóré nélkül. Úgy repült be, mint valami elegáns ur, aki messze útról, tengeren túlról saját kastélyába száll. Köröskörül repdesi a kertet. Kémlel, vigyáz. A kitett, karóra szegzett pihenő deszkát figyelmére se méltatja. Szobám ablakának párkányára száll. Ott cseveg! Onnan üdvözöl. Onnan hálálkodik. Panaszkodik. Kérdez. Vigasztal. Aztán nem láttam két napig. Hol is lehet? Talán a Csóréért ment. Jelenti neki, hogy nem égtem le. Nem pusztultam el. Meg se őszültem. Ellenségeim se’ fojtottak meg. Itt vagyok. Élek. Dolgozom. — Károlyi Sándor gróf-féle szövetkezeti jutalomdíj kiosztása. A magyar Gazdaszövetség azokat a kiváló szövetkezeti férfiakat és nőket, a kik szövetkezeti téren kitűnő eredményeket értek el, esztendőről-esztendőre. Károlyi Sándor gróf alapítványából, közgyűlése alkalmából jutalomban részesíti, hogy további munkásságukhoz erőté s lelkesedést merítsenek. A minap tartott palicsi közgyűlésen 100— 100 korona jutalmat kaptak: Búzás János, a csiktapolcai fogyasztási- és hitelszövetkezet könyvelője, Laurenczy János tanító, a szarvasi hetedik tanyai kerületi gazdák fogyasztási szövetkezetének elnöke, Lutter Kornél, az ipolydamásdi szövetkezet könyvelője, Gallik Ádám, a csatai hitelszövetkezet ügyvezető igazgatója és könyvelője, Nagy Teréz, az ujszászi fogyasztási szövetkezet könyvelője. Oklevelet nyertek : Klacsánszky Ferenc (Kistapolcsány), Klinták János lelkész (Bezne), Bertalan Mihály (Biharugra), Duben Sándor (Szölgyén), Varga Ferenc (Püspökhatvan), Nagy Ferenc fOsli), Tisza József (Nyirvaja), Kassa Kristóf (Tarnábód), Lőrincz Gyula (Kisbacon), Irányi Jenő (Somorja), Schweiger Etelka (Uszor), Horváth György (Somogyudvarhely.) Gazdaköri mintaméhes. Darányi Ignác földmivelés- ügyi miniszter a hegyvidéki kirendeltség javaslatára elhatá- tározta, hogy a bulcsui gazdakörrel kapcsolatban mintaméhest létesít. E célból elrendelte, hogy egy szakközege a helyszínére utazzon le s a 'gazdakör részére tiz élő méhcsalád és Dzirzon-kaptárak beszerzésére engedelmezett 200 korona államsegitség fölhasználásával a minta-méhes szervezőmunkálatát kezdje meg. — A cigányok megrendszabályozása. Kaposvárról Írják. Somogy vármegye törvényhatósága nemrég szabályrendeletet dolgozott ki a kóborcigányok megrendsza- bályozására, a melynek legradikálisabb intézkedése, hogy minden kóborcigány-karavánnak lovai elkobozandók a menekülés megakadályozása végett. E szabályrendeletet a belügyminiszter már egy Ízben visszautasította, a törvényhatóság azonban újra fölterjesztette. Most Hegyessy János, a szigetvári járás főszolgabírója javaslatot dolgozott ki s terjesztett a vármegyéhez, melynek célja, hogy az alispán rendeleti utón tartsa féken a megyében kóborló cigányokat. Minden község területén csak egy cigánycsalád kapna településre éngedelmet, a család feje igazolványt nyerne, melyben a családtagok neme, kora is föl lenne tüntetve. Ezzel az idegen cieányok bevándorlása elkerülhető volna. Javasolja azt is, hogy a megyében lakó cigányokat az országos ' vásárok látogátásától tiltsák el.
