Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-27 / 25. szám
194 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Pedig még otthon nemcsak hogy nem volt bolond, de okos embernek tartotta mindenki. Hej, pedig de könnyű szerrel találhatnak jelt, jelenséget azok a szeszélyes orvos urak az elme betegségre. Hiszen azok a szegény kivándorlók el vannak gyötörve, csigázva, összetörve, mikor Amerika földjére lépnek. Meg vanqak rémülve. Arcukat a kétségbeesés, az aggódás, az uj állapot zuhanó gondolata eltorzítja, összekuszálja. Szemükben sokszor a megzavart lélek vergődése tükröződik vissza. Hát csak rájuk kell huzni a strófát: — Elmebeteg! — Bolond! — Megfigyelő osztályba velük! — Aztán vissza — Magyarországba! Igv küldöttek már nem egy magyar embert az őrültek házába. Onnan pedig kötelezőleg a kivándorló hajótársaság iszonyú bánásmód mellett szállította őket Hamburgba. A társaság is bevitte itt őket rögtön az őrültek házába. Az orvosok azonban egy hét múlva elbocsátották az ép elméjű magyarokat. Akik aztán hol gyalog, hol az irgalom lábain jutottak haza, Magyarországba — és azóta itthon tanúskodnak ép elmével arról, hogy bizony Amerikában könnyen rásütik az emberekre, a kivándorlókra, hogy — bolond kend, hnngari. — A kölcsön nevetve megy, sírva jön vissza. — A zárt kapu legkönnyebben az ajándék kopogtatására nyilik meg. — Nem a szakái a fő, hanem a fej. — Tudja is az, mi a jólét, a ki bajon nem ment keresztül! — Jóegészség, sajt meg kenyér: ranggal, kinccsel, hirrel felér. — Talál az vizet, a ki sajtot evett. (Török közmondások.) Szent Féter-Pál napján. Magyarországon nevezetes nap — a szent Péter-Pál napja. Nem csak a katholi- kus egyháznak szentelt emlékezete. A gazdaközönségnek, a mezei munkás népnek is forduló napja. Mert rendszerint e naptól indulnak ki az aratási munkálatok. Tehát az a nap, amelyhez úgyszólván kezdő lépései fűződnek az emberiség, a nemzet, az ország legfontosabb, életkérdéses tevékenységének. Annak a munkának, mely kenyeret ad a népnek, melytől függ a nemzet gazdasági és úgyszólván minden más életének vérkeringése. Mikor a bányászok a kincsek felkeresésének munkájához kezdenek: leszállanák a mélységes bányákba először. Aztán jól körül néznek, vizsgálják az ereket, melyek őket a kincsek, a nemes ércek útvesztőjébe segitik. Úgy fognak a nehéz, bizonytalan munkához. Ezer bajnak és veszedelemnek közepette. Érzik is, hogy a jó Isten gondviselésére, oltalmára nagy szükségük van. Azért mielőtt leereszkednének a mélységbe oly meghatóan — imádkoznak. Mert mint a bányász nóta mondja: »Ha a bányász leszáll a bányába, A világot feketében látja, De ott pislog a sok kicsi lámpa, Mint az éjben csillagok sugára. S ha egyszerre jön a halál réme, Istenhez szól a bányának népe. Megcsendül a kis harang a légben, »Jó szerencsét« oda fönt az égben.« Lám, hát a bányász nép Istenhez szól, Istenben bízik és Isten oltalmába ajánlja — a bányász társakat még az égben is. Az aratóknak is van sok szép daluk. Ezekben is megcsendül a hit, a vallásnak szent érzése. A hálaadás, a reménység, a a bizodalom. Az arató dal azt mondja, hogy: Nincs boldogabb az aratónál! Hát költőiesen felfogva bizony szép, gyönyörűséges foglalkozás az aratás, fenn a földön, a mezőkön. Amelyek fölött Isten szép kék ege mosolyog. Ahonnan a tüzes nap süt. Ahol — ha künn maradnak a munkások — boldog nyoszolya lesz a — pázsit és gyémántos takaró a csillagos ég. Csakhogy az aratás szép rózsáihoz tövisek, szúró tövisek közt jut az a munkás. Az a tüzes nap áldást is hint, kalászt is érlel, de süt, izzaszt, szúr és lankaszt. Az a szép, gyönyörűségesen mosolygó kék ég sokszor haragos lesz. A csillagok fénye elborul. A fellegek villámokat szórnak, hegyeket, ormokat alkotnak. És csattogva-bömbölve hömpölyög oromról-oromra az ég zendülése. Rettenetes az, ami elemekkel kell megküzdenie az arató népnek. Elemekkel és szerencsétlenségekkel. Hát bizony az arató munkásoknak is elég okuk van, hogy Isten oltalmát keressék. Hog}^ imádkozzanak. Hogy az otthon levőket — a Gondviselés oltalmába ajánlják. Mert bányászok ők is. Az emberiség legnagyobb kincsét, a kenyerét bányásszák, aratják — bizony nem kis küzdelem és esélyek, sőt veszedelmeknek közepette. Imádkozik-e a magyar munkás? Bizik-e a jó Istenben? Drága kincse-e a hit, mely tűrni, de remélleni is megtanít. Egyedüli hű barát, mely soha el nem hagy. Oh, hogy milyen nehéz nekem e kérdésre feleletet adnom. Oh, hogy jöjjön vissza az a jobb, elégedettebb idő, mikor e kérdésekre örömmel felelhetek.
