Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-24 / 3. szám
20 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Egyszerre világosság tetszett elő a fölnyuló falmeredekek mögül; «Hajnalodik! Hajnalodik!» — üvöltötték a menekültek, pedig az a világosság az égő Messina fénye volt. Úristen, micsoda percek voltak! Némán néztem föl az égre. Soha még olyan sötét violaszinünek nem láttam és mennyi csillag hullott róla! Sürü, fénylő csillagzápor.» Végre azután fölhasadt a hajnal — Isten! Isten! — rivalgták őrültek módjára az emberek. Fölhasadt a hajnal, de a fájdalomnak micsoda jeleneteit világitotta meg! A romhalmaz láttára elképzeltem, hogy Catania is romba dőlt és hogy az uram is a halálra váltak közt van; imádkozni kezdtem, hogy haljak meg én is rögtön, ne kelljen lát nőm, ne kelljen hallanom semmit . . . Hogyan, az emberi léleknek micsoda rejtett mélységeiből hajtott ki bennem ismét a hit ? Úgy éreztem, hogy valaki csodát tett velem és letérdeltem az előtt a templom előtt, amely immár nem volt, amelynek csak a bezárt kapuja állt sötéten. Amiközben imádkoztam, két pap haladt előttem; az egyikük egy méltóságos megjelenésű öreg férfi volt, az arcát feldúlta a fájdalom. Rám nézett: egy tekintetemmel mindent megmondtam neki ... és akkor rám adta az áldást. Minden haldokló előtt megállt, rájok adta az áldást, azután eltűnt a romok között társával, aki zokogott. Az imádság lelket öntött belém. Most már másokkal is törődni tudtam. Körülnéztem, kinek lehetnék a segítségére. Egy urinő két ikergyermekét hurcolta ki a piacra: az egyik halott volt, a másik élt még, de csak néhány percig. Egy apa, aki csaknem mezítelen volt eltakarta szemét s a haját tépte azon való kétségbeesésében, hogy gyermekeit a romok között hagyta. Láttam azután egy apát, aki az omladék között addig kotorászott, amig ráakadt fiaira. Az egyiket holtan húzta ki, a másik a nyakáig lett szabad; őrjöngve kiáltozta a szegény poronty: «Apám, apám, szomjas vagyok, szomjas vagyok!» És nem volt viz semerre. Az apa ráhaj- lott a haldoklóra s egy csókban odaadta neki összegyűjtött nyálát és az egész lelkét. A fiúcska behunyta szemét és meghalt. Nincs Isten? — Páskuj Lajos költeménye. — Hogyha derült az ég, Ha jó az egészség, Ha néha szűkölködünk, Hanem bővelkedünk, Ha nincs ellenségünk, S boldog egész énünk---------Ki gondol az égre, S ki az ég Istenére ?! De ha dörög, csattog, Ha a kór ágyhoz csatol, Ha gyötör az éhség. Ha üld’ az ellenség, Ha nyugtot sehol sem találunk S jobb napokat hasztalan várunk, Fölsóhajtunk önkénytelen: — Én Istenem ... Én Istenem ...! Koma, nem fizettél elő még a Magyar Földmivelöre? ismeketektara. Mi okozza a földrengést? — Népszerű előadás. — 1. A tudósok és a földrengések. Azt mondja a költő: Isten kimérte a tudás határait. Annyit jelent ez atyámfia, hogy a tudomány nem mindenható. Nem tud mindent, És nem is fog tudni mindent soha. A mindentudás csak a mindent- tudó Isten tulajdonsága. Ki ne ismerné el, hogy ma a tudósok milliom- szor többet tudnak, mint ennek előtte — száz esztendővel. Vasút távirda, telefon, villany, gépek, drót nélkül távolba való beszélés, léghajó, az elemek felbontása, gyógyászat — és mi minden csudába ejtő, apáinktól még meg sem álmodott találmányok döbbentik és ejtik ámulatba az emberiséget. És mégis ... és mégis! Sokkal több dolog, tünemény van még a nagy világban, a légürben, a földben és földön, saját lelkűnkben, még a kis fűszálban, a földben alvó csirában is ... amiről sejtelmük sincs a nagy tudósoknak. És lesz-e valaha? Ilyen tünemény, rettenetes tünemény a földrengés is. Mióta az emberek földrengéseket átéltek, mindig tűnődtek, kutattak, töprengtek : — Mi okozza hát a földrengést ? Majd minden századnak meg volt a maga hite, felfogása, feltevése. Mit mondunk ? Századnak, még szorosabb időnek is. De ezek a feltevések, mint mondják hipotézisek — majd nevetségesekké lettek, majd tarthatatlanok maradlak. Egyik feltevés agyonütötte a másikat. Jött uj, kecsegtetőbb. Ám, csakhamar elvetette éppen maga a tudomány, mely csak előbb hitt benne és mint igazat hirdette. Mert a tudósok is könnyen hivők. Meg büszkék is, hogy hát ők megoldották azt a nagy kérdést, melyen annyi század, annyi koponya vergődött. A tudósok sokszor hisznek például ebben vagy abban. De Istenben nem. Végre is belátják, hogy bizony nehezebb megoldani, magyarázni az Isten nélkül való világelméletet (felfogást), mint az Istennel válót. Az igaz tudósok elfáradtak a kutatásban. És végre visszatérnek az Istenhez. És hirdetik, bevallják, hogy vannak dolgok, de még mennyi, amiket nem ér fel az emberi értelem — Isten nélkül. Isten azonban értelemmel ruházza fel az embert. A tudóst lángésszel. Hogy kutasson, lásson. Lássa azt, hogy ezek hirdetik az ő dicsőségét, hatalmát. így kell gondolkodnunk a földrengésekről is. A tudósoknak most, e büszke XX. században is meg van a maguk elmélete, felfogása arról, hogy mi az oka a földrengésnek ? De ki merné azt állítani, hogy ez a felfogás biztos. Ezt már nem fogja egy más tudós megcáfolni, sőt nevetségessé tenni. A földet, haladván az élet utján, mozdulatlannak gondoljuk. Pedig alig van talán óra, melyben a föld merev kérge a gyomrában rejlő erők hatalmának valahol ne engedne.
