Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-13 / 23. szám
178 MAGYAR FÖLDMIYELŐ Aratás előtt. Alig vesszük észre, kalászba szökik a búza. A zöld mezőt megérleli a napsugár és áldott eső. Aranysárga tengert ringat majd a szellő határainkon. Erik a munkás, a mezei munkás nép reménysége is. Már most is világosodik előtte a gazda népnek: mire számíthat. Mi számítása ment füstbe és mi marad majd teljesülében. De még mindig a jó Isten kezében vagyunk. Mint azt napról-napra tapasztalhatjuk. Itt jég veri el az utolsó reménységet. Ott más elemi csapás jön váratlanul. Talán egyetlen társadalmi osztály sincs kitéve annyi esélynek, mint a gazda osztály. Fenyegetőznek aratási sztrájkkal is. Mert az embereknek nem elég az elemi csapás. Embert embernek is kell ütnie, akadályoznia a maga élet és munka körében. Úgy látszik azonban, hogy ma már a sztrájk nem megy ám — parancsszóra. A nép gondolkodik. A gondolkodó népet pedig nem féltem. Csak azt a népet féltem és sajnálom, amely mint a nyáj megyen a kolom- posok után. És csak akkor hőköl vissza, mikor már — nyakig a hínárba van. Örömmel halljuk, hogy az ország minden részében nyugalom, komoly csend van a munkások közt. Ott, ahol megpróbálják az izgatást, a leglelketlenebb kenyérkeresetnek ezt a divatos módját: ott magának a népnek értelmes felfogása, nyugodtsága, a jövővel való számvetése teszi lehetetlenné — a gyújtogatást. És jól van ez igy. A gazda osztály és a munkás nép egymásra vannak utalva. Azt szokták mondani, hogy nincs az a háború, ha még oly dicsőségesen végződött is, hogy a nyert félnek is ne legyenek iszonyú kárai, fájó sebei, áryái, özvegyei és siralmai. így van ez a gazdasági harcokban, háborúkban is. Kinek voltak, maradtak vérzőbb sebei, mint — a harcból nagy tanulsággal kikerült munkásoknak? Ki heverte ki nehezebben a sebeket, mint a nép, mely a viszályból kikerült ? Ezzel nem azt akarjuk ám mondani, hogy a'nép tűrje a jogtalanságot, a kizsákmányolást, a megrövidítést. Oh, világért sem! A népnek vannak kötelességei. De van- nek jogai is. Ilyen joga az, hogy becsüljék és értékeljék az ő munkáját, verejtékét és legyen méltó a munkás az ő bérére, mint az irás is mondja. Bánjanak a gazdák jól, emberségesen a munkásokkal. Adják meg azt, ami nekik dukál. Részt, pénzt, ételt, italt — egyarányo- san és igazságosan. Viseljék szivükön a munkás nép egészségét és mindig gondolják meg, hogy a leggazdagabb aranybánya tulajdonos is szegény, tehetetlen marad, ha nincs kéz, mely az aranyat kiemelje és feldolgozza. De a munkás nép is tudja meg, hogy az ő élete, kenyere is ehhez az aranybányához van kötve. Ha nincs mit és kinek dolgoznia: hiába való a munkás kéz és mit sem ér — az akarat. Ne lójjenek tehát túl a célon. Ne szak- gassák tel a jó viszonyt, mely a népet a gazdákhoz és a gazdákat a néphez csatolja. — Tiszta szív és jó kedély, aranynál is többet ér. — A szegénység megtöri az önérzetet. Az üres zsáknak nehéz egyenesen megállni. — Ki a követ feldobja, annak a fejére esik az. — Mikor az emberek bizalmaskodnak, gyöngeségei- ket közlik egymással. — A halott gyakran még meleg s az örökösök már hidegek. — Rendesen csak akkor tanulunk meg várni, mikor már nincsen mit remélleni. Magyarok sorsa az Újvilágban. A Philadelphiában megjelenő »Önállás« cimü lapból vesszük át a következő sorokat: »A bányákban két-három napot dolgoznak egy héten a gyárak vagy egészen csendesek, vagy csak nagy lomhán mozognak bennük a gépkerekek. A gyár kapuk előtt százával, sőt ezrével tolongnak a munkanélküli tömegek ; az utcasarkokon ácsorognak kétségbeesett emberek, köztük sok uj jövevény, kiket ábrándosok s délibábok csaltak ki Amerikába. Az embernek majd megszakadt a szive, ha látja ezeket a szegény embereket. Mi lesz hát? Mit kell remélni? Fáj, hogy meg kell mondani nektek a puszta valóságot; de meg kell mondani, jó emberek. Remélni való semmi sincs. A munkaviszonyok egyszerűen nem javulnak meg ebben az évben s nagyon kérdéses, ha megjavulnak-e még jövőre is nagyon lényegesen. Az egész nyár határozottan rossz lesz. South Bethlehemben november 1-ére várnak hatalmas fellendülést és nagy tevékenységet az acélgyárban. De csak várnak. Hogy e várakozás be fog e ütni valóban, senkise biztos benne. Hogy miért van mindez? Sokat kellene magyarázni nektek, szegény emberek s talán akkor se értenétek meg. Urihuncutság mindennek az oka és semmi más. Az urihuncutságnak mindig a szegény ember issza meg a levét; most is issza.
