Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-06 / 22. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ 171 •doiják, bőgj- a beteg nincs* tisztába vele. Hát miért bántsuk 9 Igen ám, de ha a betegség okát" nem fedjük fel — nehéz a gyógyulás. Nehéz a belátás. Nehéz — az okulás.. Ezért nem is gondolnak a maguk hibájával, gyarlóságával és bűneikkel — a kereskedő "urak. Hanem mindig máshol keresik a bünbakkot, a betegség, az elgyengülés, a tekintélyhiány okait. Hiszen csak a törvényszéki rovatokat kell vé­gig nézni. Csak a hamis bukások statisztikáját kell egybevetni. Azt, ami nyilvános, ami tudva van. Hát még ha a titkos bukások, kiegyezések is ismeretesek lennének. Baj, hiba, bűn mindenütt van. De ma már a magyar kereskedelemben alig elviselhető módon szaporodtak el e jelenségek. Fájdalom, mindezekért a tisztes kereskedelem bűnhődik. Elismerjük, hogy az ország, nemzet kárára. De hát maga a tisztes elem miért nem áll talpára1? Miért azonosítja magát minduntalan, még az uzsoráskodó szatócsokkal is. Miért teszi magáévá azokat a dolgokat, miket kebeléből irgalmatlanul ki kellene dobnia ? Majd rátérünk! A finn parlament száz éves jubileuma. — Finn­ország néhány nappal ezelőlt ülte meg népképviseletének 100 éves jubileumát. Az első finn országgyűlés 1809 márciu­sának végén ült össze Borgóban és ezen a napon I. Sándor cár, aki Finnországot Oroszországhoz csatolta, ünnepélyes esküt tett a finn alkotmányra. A 1000 éves jubileum emlé­kére Borgóban leleplezték I. Sándor cár emlékszobrát, amelyet a finn hazafiak pénzén állitottak fel. VASÁRNAP Egy orvos megfigyelése a kalábriai földrengésről. E. Calendoli dr. nápolyi orvos az elsők egyike volt azok között, kik a kalábriai katasztrófa hely­színére siettek, hogy ott segítsenek. Megfigyeléseit egy francia orvosi szaklap ekképpen Írja le: Az az expedíció, melyet Nápoly városa szer­vezett s melyhez Calendoli dr. is csatlakozott, a messzinai kikötőbe való érkezéskor a legnagyobb nyomorúsággal találta magát szemben. Még rosszabb volt a helyzet a partraszáláskor. A nápolyi expedíció személyzete azonnal hét csoportra oszlott, a mely maga közt felosztotta a munkát; mindegyik csoport munkásai azonnal az orvoshoz vitték azokat az embereket, a kiket meg tudtak menteni. A legtöbb sebesült nem tudott járni; a romok közt talált matrácokon hozták őket. Sokat közülök csak a puszta földre lehetett fektetni, itt azután begöngyölődztek a Nápolvból hozott ta­karókba. Az orvos csak egy dologra törekedett: hogy mennél gyorsabbán dolgozzon és olyan álla­potba hozza őket, hogy megbirják a Nápolyba szál­lítást. E sebesültek azonban siralmas állapotban voltak. Két nap óta nem ettek és nem ittak, két nap óta semmi sem védte őket a hidegtől meg az esőtől. Az első nap lázas munkája késő éjjelig tartott. Fáklyák és hadihajók ivlámpái szolgáltatták a vilá­gosságot. A bekötözött sebesülteket az olasz meg az orosz hadihajókra kellett szállítani, éjjel azonban több száz ember nem találhatott helyet. Éjjeli haj­lékot kellett tehát keresni. Számos sebesültet elhe­lyeztek az épen maradt halcsarnok fedett kolon- nádja alatt. Meg voltak védve áz esőtől, de nem a hidegtől s többen közülök még az éjjel meghaltak. A következő napokban a mentés mindjobban szerveződött, de mindjobban megkevesbedett a meg­mentettek száma is. A hajóraszállitás is mind gyor­sabban ment. A segítőt lesújtotta az az érzés, mennyire elég­telenek a segítségre rendelkezésre álló eszközök azok számához képest, a kik még a romok alatt várják megmentésüket. Már közel jutottak egy élve eltemetetthez, de a nehéz munka után másnapra kellett a mentést halasztani. Megmondták ezt a sze­rencsétlennek, másnap azonban a romhalmaz ma­gasabb volt és mentésről már szó sem lehetett. A mi a sérüléseket illeti, a melyeket észlelni lehetett, egy körülmény figyelemreméltónak látszik: aránylag nagyon kevés volt a csonttörés (kevesebb tiz százaléknál). A legtöbb esetben zuzódást, zúzott sebet lehetett látni. Beigazodott ez később Nápoly­ban is, a hová a sebesülteket szállították. Balendoli látta valamennyi csonttörést, bele­értve a koponyacsontokat meg a csigolyákat is. A leggyakoribb volt a combcsont törése. Nagyoii sok volt az agyvelőrázkódás. Számos sebesült arcára a rettegés kifejezése ült ki, a mely sehogy sem akart eltűnni. Egyik­másik ugylátszik nem is emlékezett a katasztrófára. Ez embereknél a hatás olyan erős volt, hogy mint- egy agyonsujtotta az ideg-középpontokat. Csak pár szóval, egy szótaggah vagy egy mozdulattal feleltek a kérdésre. A rettenetes szerencsétlenség náluk igy nyilvánult meg. Megszűnt bennük mindennemű sze­retet, arról beszéltek, hogy családjukban meghall- tak tiz-tizenöten, szüleik, feleségük, gyermekük, test­véreik meghaltak. Elmondták ezt a legközömbösebb módon, a sajnálkozás, panasz egy szava nélkül, mintha az a dolog már húsz év előtt esett volna meg. Egyesek, a kiknek idegrendszere jobban ellen­állt, roppant izgatottak voltak, mozgolódtak, kiabál­tak, káromkodtak, minden pillanatban kenyeret meg vizet követeltek, a szóra nem hallgattak. A mikor igy hirtelenül és váratlanul minden rombadült, ők úgy maradtak, mint a földből gyökerestől hirtelen kitépett növény. A vad természettel szemben ők is megint vadak lettek. A mikor a következő napok­ban valami nyugalomféle kezdett helyreállni, meg lehetett figyelni azt a morális befolyást, a melyet a helybeli legtiszteltebb egyéniségek a tömegre gya­koroltak. Azok után, a miket a megmenekültek beszél­nek, alig képzelhetni el, hogy mi lehetett a katasz­trófa pillanatában. Az ember, ha csak rágondol, beleszédül. A földrengés úgyszólván mindenkit az ágyban lepett meg. Az irtózatos dübörgés csak fo­kozta a rémületet. Nemsokára a rengések olyan erősek lettek, hogy a házak ingadoztak és össze- dültek, maguk alá temetve a benlakókat. Sokan menekültek a sötétségben, a sötétséget fokozta az a rengeteg portömeg, a melyet a házak bedülése

Next

/
Thumbnails
Contents