Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-16 / 19. szám
148 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Hogy töltjük el az éjszakát? Megfagyunk, vagy a farkasok esznek meg. — Pajtás, vedd ki a bicskádat s vágjunk fenyő gályát. Kivettük a bicskát, bementünk a sürü fenyvesbe s kezdtük vágni a fenyő-ágakat. Csakhamar magasra lobogott a tűz, de mit ért? Minden lépten nyomon éleszteni kellett mert különben elaludt volna. Álmosok is, de a mi fő, éhesek voltunk. Fenyő-magot szedtünk. A parázstüzön jól megsült és mi mohó étvágv- gyal fogyasztottuk. Ha szegény jó édes anyánk látta volna, hogy esszük mi a fenyőmagot, kicsordultak volna könvei. Sohse felejtem el, milyen csillagos volt az ég, mily hálát adtam a jó Istennek, hogy ezt az eledelt is nyújtotta számunkra. — Álmos vagy, — mondja a szabó. Csak szuny- nyadj kissé, majd én addig virasztok, vágok gályát, s élesztem a tüzet. Elszenderedtem. Pedig vacogott a fogam is, de azért aludtam. Sohse volt olyan szép álmom, mint most. Álmodtam, hogy otthon vagyok édes jó anyám házában. A kandallónál ültünk s anyám simogatta hosszúra megnőtt hajamat. A kandallót bizonyosan a pattogó tűz juttatta eszembe, a si- mogatást pedig szél koma eszközölte, Ilyen boldog álomba voltam merülve, midőn a szabó megráz kegyetlenül. — Pajtás ébredj és a fára, ha kedves az életed. — Mi,... hogy mi kell ? ... szóltam álmosan s szemeimet dörzsölgetve. De a szabó nem mókázott. Megragadta karomat s vitt, mint a fergeteg. — A fára hamar, mert veszve vagyunk. A fa tetején voltunk már, mikor a távolban két hatalmas farkast láttunk közelegni. Azt hallottam mindig, hogy a ki nem tud imádkozni, az menjen a tengerre. No én nem a tengeren voltam, hanem Morvaország szélén és a fa tetején, de bizony jól megtanultam imádkozni. Csak az én szabómon nemfogott ki, még a farkas látása sem. — Morva farkas, suttogá. — Imádkozzál, te szerencsétlen, mondottam s remegtem egész testemben. A farkasok mind közeledtek a tűz rakáshoz; hosszasan, mereven reánk néztek, reánk bámultak és neki iramodtak futni. A szabó ekkor elkezdett kiabálni. Szájából puskát csinált és úgy lövöldözött. Ezalatt az áldott nap is előbukkant s mi a kiállott félelem és hidegből elgyötrődve indultunk útra ismét. — De hová? Merre? A jó Isten tudja azt csak. — Ne busulj pajtás, majd csak kiérünk az országutra. * * * A hegy tetejéről valahogyan leérkeztünk. Az oldal völgy elején emberekkel találkoztunk. — Hol van itt falu közelben ? Morvául felelt, a pajtás alig tudta megérteni — Jobbra van az ut, aztán balra és megint jobbra. — Hát menjünk! A mint egy jó órát megyünk élénkbe vagy három ut is kerül. No most mittévők legyünk? — Megállj pajtás — mondja a szabó — majd kitudom én. Aztán egy kis gondolkodás után igy szólott: — Felhajtom a lábomról a papucsot, a melyik úthoz esik, arra kell mennünk. Felhajtotta s az a közép útra esett. Útnak indultunk tehát ismét és egy napi tisztességes gyaloglás után elértük azt a falut, a melyből kiindultunk. így voltam én zsidó egyszer életemben, még pedig, kérem aláson, ha tudni akarják mádi zsidó nagy Morvaországban. * * * A biró már nem fogadott olyan nagyon szívesen. Gyanúsan nézett reánk, mintha bizony nem valami tisztességes szándékkal volnánk az ő féltett faluja iránt. Meg is mondotta azonnal, hogy pusztuljunk onnan, mert csendőrök szoktak e napokban jönni azok meg megesznek. Hát jobbnak láttuk tovább menni. Mentünk, mentünk, mendegéltünk mi aztán az országúton szép csendesen, egyszer csak két csendőr jő elébünk. — Adsza csak — mondja morvául — a pacust. Odaadtuk. Nem ért semmit. Mióta szép hazánkból elkerültünk, senkinek sem mutattuk be, hát ez baj volt. — Jösztök velünk — mondják ismét morvául, minthogy magyarul nem mondhatták. Mert t. i. nem tudtak. Mit volt mit tenni, mint menni, mint a kecskének a vásárra. Összefogózkodtam a szabóval és mentünk a csendőrök előtt. Egy kis mezővároskába kisértek. Éppen harangszó fogadott. Mondja a szabó nekem susogva: — Te pajtás, csak nem a mi tiszteletünkre húzzák azt a harangot ? A nép éppen délutáni áldásra ment. Ott ácso- rogtak a templom előtt s mikor mi előttük elvonultunk mosolyogva s kacagva mutatott reánk, vagy egy nehány morva — leány. — Ni — mondották — ezeket is áldásra viszik. Szörnyen szégyenlettem magam. A szabó meg csak kacagott. Te bolond, hiszen ilyen közönségünk otthon sohasem volt. Innen, e kis mezővárosból eltoloncoltak a határszélre. Itt átadtak a bírónak. A biró engedte, hogy egy kissé pihenjünk, ettünk is valamit, aztán rábízott egy vékony, cingár, pipaszárlábu morva su- hancra, hogy toloncoljon tovább. Mikor ezzel a filigrán munkával útnak indultunk, mondja ismét a szabó. — No pajtás, ez aztán legény. De a volt ám a talpán.
