Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-09 / 18. szám
MAGYAR FÓLDMIVELÖ 139 leányka pedig a tigrisre rontott, amely ép rá akart ugrani apjára. Mind a két kis kacsójával megfogta állkapcsát, karját, a meglepődött állat torkába dugta s ezzel darab időre harcképtelenné tette és teljesen megnyugodott, hogy bátor atyja azalatt szépen kereket oldott. A legbohóbb, de egyúttal legkedvesebb történet Rorasiról szól. Noha már hetven éves asszony volt, babaruhát öltött magára és négykézláb csoszogott a szoba földjén idestova, közben folytonosan értelmetlenül pötyögött, a gyermek gagyogását utánozva. Egyszer látta, amint közel száz éves szülei magas korukon siránkoztak. Hogy enyhítsen fájdalmukon, minden áron arra törekedett, hogy abba a csalódásba ringassa őket, mintha fiatal párként most élnék mézeshetüket. Az irodalomban híven tükröződnek vissza az illető nép jellemének sajátosságai. Az itt elmondott mesék, amelyek ivadékról-ivadékra szállnak, ugyancsak fényes bizonyítékai annak, hogy a japánoknál s chinaiaknál a szülők iránt való szeretet a legelső és legszebb kötelesség. Község-atya. A városban városatya, a faluban község-atya lenni nem utolsó tisztesség. Egyrészt, mert polgártársaink bizalma mindig megbecsülendő, de másrészt, mert egy oly testületnek tagja az illető, mely testületre nagy munka, kötelességérzet és bizony felelősség is háramlik. Az az csak azon testületről mondhatjuk ezt el, mely hivatását lelkiismeretesen igyekszik betölteni. A mely érzi, hogy tőle a község sokat vár, hogy sáfárkodását számon kéri ám még a késő nemzedék is, mely vagy nagy busán fogja emlegetni, vagy büszkeseggel mondani: »Abban az időben ezek és ezek vitték a község ügyeit« Már a mint pusztulás vagy áldás fakadt működésük nyomdokain. A képviselőtestület kezében van úgyszólván a község jövendője. Egy egy szerencsétlen lépéssel, meggondolatlan határozattal vagy — a mit sajnos sokszor tapasztalhatunk — közönbös nemtörődömséggel — évtizedekre vissza lehet vetni a község felvirágoztatását. Azért igen óhajtandó, hogy a községi atyaságra a falu legmegbízhatóbb, tevékenyebb és értelmesebb lakosai választassanak meg. A kik az oruknál tovább látnak; a kik ösmerik a község sebeit, ügyes bajos dolgait. A kik maguk tiszta kezüek lévén, felemelt fővel kívánják meg az elöljáróságtól is ezt a tiszta- kezüséget. Megverte a jó Isten azt a községet, hol nem e tulajdonságok döntik el: ki legyen községi atya? Ha itt is a szesz, az áldomás vagy a magánérdek dolgozik, vagy pláne dönt. Szomorúsággal hallgattuk például csak nem rég egy megyegvülésen felpanaszolni, hogy egy községben biró uram rendre vette a község erdőjének fáját. És pedig hallatlan olcsón. Mikor aztán a szeg kiütötte magát a zsákból, azzal védekezett, hogy hát ’iszen azt a fát mindig két község-atya becsülte meg, ő azután a becslés után fizetett. De úgy fizették azt a fát a becsüsök is. No hiszen, mondjuk mi is — tiszteljük az ilyen község-atyákat, a kik a közvagyont Csáky szalmájának tekintik. Ilyen dolgokat akár árkus számra sorolhatunk el annak bizonyítására, hogy bizony sokszor a fejétől büdösödik — a hal. A képviselőtestületi tagoknak a községi atyáknak nagyon vigyázniok kell, hogy az érdekközösség, a kéznek magunk felé görbülésnek még csak árnyéka se illethesse. Arra valók ők, hogy a közvagyon felett még jobban őrködjenek, mint saját tulajdonok felett. Mert a maguk vagyonuknak megkárosítása csak egy embert, családot érint, de a köznek kára százakat és ezreket. A képviselőtestületnek a község-atyáknak kell kezébe venni a községi jólét érdekében megkiván- tató újabb mozgalmakat. Pedig volt és van eset reá, hogy éppen kerékkötője a legüdvösebb mozgalmaknak. A csökönös maradiság látszólag talán takarításokat csinál a községnek: valójában pedig kiszámíthatatlan károk okozója — a jövőre nézve. Az okos gazdálkodás nem abban áll, hogy a gyufaszárakban a szorgosságig takarékoskodjunk: a közvagyont meg dobjuk oda a hatalmasabbak pré- dájánák; vagy egyeseknek privát érdekeiért ne nyúljanak oly kúrákhoz, ne tegyünk oly lépéseket, melyek a községnek egykor nagy áldásaivá lennének. A községek képviselői jól gondolják meg, hogy legszigorúbb biráik éppen azok lesznek, kiknek jövőjét kockára tették. Az újabb nemzedékek ! A munka és a gyermekek. No már meg azt akarják, hogy még a gyermek is munkálkodjék, és dolgozzék. így fogtok felkiáltani szülők, mikor ennek a cikknek a címét elolvastátok. Hát nem csudálkozom! A gyermek a játszásra való ugy-e bár és nem — a munkára! Az ő munkája a játék és éppen azért ebben a korban legboldogabb az ember. Azért mégis csak amondó vagyok, hogy bizony a szülőknek nagyon, de nagyon korán ügyet kell arra vetniök, hogy a gyermekeket a munkásságra előkészítsék. Persze, hogy ez a munkásság sem kapálás, se szántás, se favágásból nem fog állani. Játéka leszen ez a gyermeknek és mégis munkaszámba megy. Például felszedetik a gyermekkel az elszórt babszemeket. Fát hozatnak be vele, ha mindjárt darabonként is. Ha valami leesik, felvétetik vele. Egyáltalán ne akadályozzuk meg a gyermeket abban ha ilyen féle «munkát» akarnak teljesíteni. Mert ezzel dologra szoknak, utálni fogják a tétlenséget, nagyobb korukban is. Wannak szülők, a kik még az idősebb gyermekeket is igy utasítják rendre: — Eredj játszani, nem neked való a munka. Ez nincs rendén. Mert a gyermekben a munka után való vágyódás hamar kifejlődik. És igy benne — az ily eljárással csak ezt a nemes vágyat öljük ki. A gyermek aztán még kamasz korában is a játékra gondol és később minden komoly foglalkozástól fázni fog. Régi közszólás, hogy «a példa vonz!» A szülők tehát különösen jó példával járjanak elő a munkában is. A gyermek korán lássa, hogy apja mennyi fáradsággal keresi a mindennapi kenyeret. A mikor csak teheti, vonja azt a gyermeket munkája körébe. A
