Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-09 / 18. szám
138 MAGYAR FÖLDMIVELŐ tatni, illetőleg megtekintését megengedni. Adja meg a kivánt felvilágosításokat is. Sőt nagyobb gazdasági gépeit — mikor azokat nélkülözheti — megállapított díjért használatra át kell adni. A minta-gazdaságot persze nem kaphatja meg mindenki. De minta-gazda lehet minden kisgazda, aki fáradságot vesz magának és a minta-gazdaságot tanulmányozza és utánozza. A miniszter kijelöl fokonkint ilyen minta-gazdaságokat. A gazdasági egyesületek meg legyenek rajta, hogy a vidék kisgazdái az ilyen mintagazdaságot meglátogassák és tanulmányozzák. A „holt“ község. Van Holttenger. Van holt pont, van holt, kiholt tűzokádó hegy, kiholt folyó. De van ám „holt“ község is. Akárhány. És nem azt értjük ám »holt« községen, holt falun, ahol például kiholt, kipusztult minden ember. Vagy kivándorollak, hogy üres, igazán holt maradt — a falu. Oh nem...! Ami »holt« falunkban, községeinkben emberek élnek. Százával, sokszor többször ezrével. Élnek ? Nem éppen ez a baj, hogy csak, mint mondani szokták, vegetálnak. Hogy éppen élnek. Inkább alva, henyélve, pipákolva. Igen, hogy éppen éhen ne halljanak. Hogy éppen napról-napra tengessék az ő egykedvű, kietlen, szomorú életüket. Az ilyen község minden egyes alakjából kikerülhetne Mátyás király egy-egy restje. Egész századokra. Hanem hát beszéljünk komolyabban. El kell ismernie még a falvak legnagyobb ellenségeinek, lekicsinylőinek is, hogy ma legtöbb községben mozognak. Élnek, dolgoznak, haladnak. Vannak községek, ahol valóságos csuda történt. Gazdasági, népoktatási, közigazgatási, közegészségi és sok más minden téren. Hála Istennek! A közös erővel való munkálkodás meghozta az ébredést. Az ébredés a közakaratot erősítette, a közerőt fejlesztette és fejleszti. Az eredmény nem is marad el. Csak egy-egy gazdakör, egy-egy szövetkezet mit eredményezett, hogy megváltoztatta az embereket, a község képét, önbizalmát, erejét... azt csattanós példák igazolják. Mi is közöltünk egy néhány ilyen tipikus példát. Olyat is, ahol már egy fillér pótadót sem fizetnek. Sőt a község áldozni is tud. De tagadhatlan, hogy még mindig vannak mozdulatlan községek. Ezek a »holt« községek. Ott még ma is a régi gondolkodás járja. Van úgy, ahogy van. Lesz úgy, ahogy lesz. Nem hallanak, nem látnak, nem éreznek ők. Mi történik itt is, ott is jó, üdvös, mi virágoztatta fel csak a szomszéd községeket is: arra ők nem kiváncsiak. Jön a tavasz, utána a nyár. Az ősz magától meghozza a betakarítani valót. Aztán következik a nagy nyugalom. A földdel együtt elalszanak, megpihennek ők is. Pipa, fosztóka, pálinka ... csak elütjük valahogy ezt a cundra, bundás telet. Aztán jő megint — a kikelet. Igv tapodják a drága időt. így öregszik meg a fiatal és lesz aggá a fiatal is, hogy aztán ezt az életet örökölje a következő gyene- ráció is. Igazán, holt élet. Holt község — az ilyen. Nem csuda aztán, ha az ilyenek mián a magyar nép »jó barátai«, akiktől az Isten mentsen meg minden magyar embert... egy kalap alá vonják az összes magyar falvakat, az egész népet és színpadra viszik kegyetlen igaztalansággal. És hurcolják külföldre is... a berlini piacra, hogy még a becsületes német sógor is megborzad — a magyar nép butaságán és tehetetlen barbárságán. Ki vagy kik felelősök az ilyen »holt« községekért ? Maga a nép első sorban, mondják. Hát igaz. De ha jól bele nézünk a dolog velejébe, bizony van, illetőleg vannak ott — mások is a rovásra jutandók. Vannak vezető egyéniségek, akik azt mondják: — Nem lehet e néppel semmire se menni. Nem lehet-e? Próbálták? Tettek-e csak egyetlen egyszer kísérletet? Közéjük mentek-e komolyan csak egyszer is ? Vagy ha egyszer nem sikerült, megkisérelték-e másodszor, harmadszor ? A lassan, de folyton hulló vizcseppek még a követ is kiássák. Pedig a nép szive nincs kőből. A népnek is van lelke, szive, esze, ha még annyira — a holt pontra jutott is. A magyar közigazgatás, adó vég lehajlás sokszor néhány fülérért elfárad a községekbe. Mert annak a | fillérnek elveszni nem szabad. De hadd vesszen a nép, hadd maradjon a holt ponton. Hiszen a népért való küzdelemért, fáradozásért. önzetlen munkáért nem fizet senki. Ma pedig már csak a madarak dalolnak in gyen és a virágok illatoznak — önzés nélkül. Ez az öreg hiba. Ezért vannak még mindig »holt községek.« Punktum. Szülök tisztelete a japánoknál és a ohlnaiaknál. Ismeretes dolog, hogy a japánok és chinaiak legnagyobb erénye a föltétien engedelmesség, az odaadás, az áldozat- készség és szüleik iránt való mélységes szeretet. Meséik, legendáik tele vannak emez erényeik példáival s »A gyermeki ragaszkodás huszonnégy példája» cimü gyűjtemény évezredek óta meg nem csappanó kedvettségnek örvend. E történetek egyike egy példás fiúról szól, aki még gonosz | mostohájával szemben is végtelen áldozatkészségéről tett tanúságot. Nem törődve ag3Tafurt kegyetlenkedésével, benső szükségtől sarkalva, egyre csak azon jártatta az eszét, hogyan szerezhetne mostohájának örömet. Mivel pedig a gonosz mostoha nagyon szerette a friss halat, igy mondja a legenda, a fiú télnek idején is halászni indult. Levetette ruháját, végignyujtőzott a jégen, mig csak meleg teste lyukat nem olvasztott rajta. A halak erre odasereglettek, megfogott egy párat a kezével és örömtől sugárzó arccal vitte haza mostohájának. A másik fiú nyáron, amikor a moszkitó a legvérszomjasabb, mezitelenül, takarózatlanul feküdt helyén ugyanabban a szobában, ahol a szülei is aludtak s borzasztóan összecsipdestette magát abban a boldog tudatban, hogy szüleit megmentve minden vesződségtől, zavartalanná tette éjjeli nyugodalmukat. Egy vakmerő kis
