Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-02 / 17. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 133 puskaporos sót kapott is prezentül a combjába, mert hát májusfának törik szakad mégis csak kellett lenni!4) Mert a nóta is azt mondja: Kedvesemnek háza előtt Az éjszaka magas fa nőtt, S gyenge szellő lágy szárnyain Piros kendő leng ágain. Hanem ha országszerte is ismeretes a májusfa, fogadni mernék, hogy csak nagyon kevesen tudják az eredetét. Pedig hát ennek is meg van a maga története, még pedig kétféleképen is beszélik, tehát szabad a vásár, mindenki azt választhatja a melyik neki legjobban tetszik. Én elmondom sorjába mind a kettőt. Május elsejére tudvalevőleg szent Fülöp és Jakab apostolok napja esik. Midőn ez a két apostol a pogányok téritgetésében fáradozott, hozzájuk csatlakozott egy Valburga nevű jámbor hajadon is; hanem bizony a pogányok is csak olyanok voltak gyanúsítani és rágalmazni a szegény leányzót. Ez, hogy a gunyolódókat megszégyenítse, elővette vándorbotját, letüzte a földbe s előtte letérdelvén, buzgón imádkozott Istenhez, hogy mutassa ki ártatlanságát. S ime, alig múlt el egy-két óra, mindőn a leszúrt bot a pogányok szemeláttára kizöldült. Ez az egyik magyarázat. A másik elbeszélés szerint pedig azért szokás május elsején a májusfa- állitás, mert szent Fülöpöt hittérítő útjában üldözni kezdték ellenségei; s történt hogy egy nap öreg este volt már, midőn szent Fül,öp valamely városba érkezvén, egy házban szállást kért éjszakára. Üldözői ekkor egy zöldelő fát állítottak titkon a ház elé, hogy másnap reggel rátaláljanak az idegen városban. Az Ur azonban, ki atyai gonddal őrködik választottja felett, megparancsolta angyalainak, hogy hasonló fát ültessenek minden ház elé s igy a szent férfiú ellenségei felsültek s hosszú orral távoztak hazafelé. Egyformán szép történet mind a kettő; úgy illik májushoz, mint az a sok gyönyörű virág, mely ilyenkor a fákat és mezőket ellepi. REGÉNY-TAR Nem szégyelte az anyját... Bodnár Gáspár elbeszélése. Sára nénit, Dorogi Dániel becsületes, jómódú csizmadia-mester feleségét, ha e pillanatban megkérdi valaki: miért oly beszédes, serény egyik pillanatban határtalan jókedvű, másikban ingerült ? Bizony nem tudná megmondani. Mert ő ma olyan örömet érez, amely szóval el nem mondható. Egyetlen fia, szerelmetes mindene — haza jön. Még pedig — reverendában. Érted ezt szives olvasóm ? Sára néni fia kispap s mint ilyen ma lépi át először azt a küszöböt, hol bölcsőjét ringatták, hol mint kis diák az asztal tetejére állt, hogy prédikáljon az ő buzgó hallgatóságának — édes anyjának. — Az a postakocsi is épen most tud késni, mikor az én fiamat hozza — mondogatja napalkonyatkor a türelmetlen anya; aztán kimegy a kapu elé, mintha ez által meggyorsítaná a kocsit, amely már a város határszéléhez közeledik annak rendje és módja szerint. Dorogi Dániel házában pedig pár perc múlva meg van a nagy öröm; a kispap belép, anyjának nyakába borul... az a szegény anya pedig nem szól, csak a szive sir, zokog... örömében. Napok kellettek, míg Sára néni visszanyerte beszédes természetét. Hogy hát hogy is van ott a szemináriumban ? Hogy is lesz az édes egyetlenem, mikor téged majd fölszentelnek, első misédet mondod? Aztán egy-egy percre megint szomorú lett a jó asszony. — ügy szokott az lenni — szól egyszer a nagy hárs alatt ülve fiával — bizony úgy. A gyermek mig gyermek, mig ki nem repül egészen szárnyaink alól, csak vonzódik mégis haza; de mikor aztán a maga ura lesz: bizony nagyon sok mindent elfeled. — Oh anyám — válaszolt a fiú — én sohasem tudnám elfeledni anyámat. — Hej János én érzem, súgja nekem valami, hogy téged az Isten megsegít kedves fiam ; szép s nemes pályádon haladni fogsz... Fogod-e akkor ismerni szegény anyádat, megfogod-e csókolni arcomat, kezemet úgy, olyan őszintén, olyan igazán, mint most? — De anyám, az Istenért! Van-e okod arra, hogy e felől kételkedjél ? S a fiú úgy elgondolkozott... Honnan ez aggódó sejtelem, e megmagyarázhatatlan kérdés? Az anyák titkon látják, megálmodják a jövőt... s ki tagadja meg, hogy az ember szivébe néha beköltözik egy magyarázhatlan valami. Neve: sejtelem. * * *■ Milyen más most a Dorogiék háza. Nem zakatol a műhelyben senki, a rúdon most nem függnek elkészített csizmák. A cimtábla is le van véve; itt- ott a házban, a kamarában akad régi emlékül egy- egy szerszám, egy-egy tőke, mutatója annak, hogy itt becsületes csizmadia-mester lakott. Dorogi Dániel rég behunyta szemeit, ott alussza álmát künn a csendes temetőben. Sára néni özvegy; kenyerét meg eléggé megédesíti az ő »papfia«, ki már azóta szép előhaladást tett pályáján. A primási udvarban van, úgy szereti a főpap, mintha gyermeke volna. A jó öreg Sára néni ezeket mind tudja. Azt is tudja, hogy fia nagy és szép dolgokat művelt, hogy ma már országos neve van. Könyveket is irt, haza is küldött belőle. Ágnes asszony, kinek szeme még elég jó, nem egyszer olvassa föl Sárának, hogy mit irogat az a fiú, országos dolgokról, tudományról és igy tovább ... Mert a két özvegy asszony mindig együtt van; együtt imádkoznak a régi, kopott imádságos könyvből, együtt beszélik meg a fiú jövendőbéli sorsát. * * * A fiú már sokkal nagyobb volt, mint anyja gondolta. Az anyák szemében a gyermekek rendszerint többet érnek, mint az emberek előtt... itt azonban nem igy volt. Dorogi Dániel csizmadia fiát az egész ország ismeri. Mély tudománya, ékes-
