Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-02 / 17. szám
134 MAGYAR FÖLDMIVELŐ szólása, előkelő modora utat nyújtottak neki a legfelsőbb körökbe; sőt megnyitották a király szive- ajtaját is. Senki sem kételkedett, hogy rövid idő s e nagy ember ott fog ülni a katholikus papi méltóság legfelsőbb helyén, díszére és hasznára egyházának és hazájának. Sáéi néni világért nem akart kimozdulni az ősi kúriából, ü nem is láthatta saját szemeivel, hol forgolódik, hol működik az ő fia, hallani hallotta, hogy a minisztériumban valami nagy »tanácsos«, de mit értett ő ahhoz. Haza se igen járhatott az a fiú — mint szokta őt nevezni, — mert óriási módou le volt kötve, hát csak várta, várta az időt, mikor az a fiú plébániát fog kapni, mert akkor már csakugyan elmegy ám hozzá lakni. * * » Az x...i agg érsek meghalt. Az országban pedig egy nevet vettek ajkaikra... a mi »fiunk« nevét — Dorogi Jánosét. A hivatolos lap is meghozta a hirt az országnak, a fiú levele pedig az édes anyának. — »Anyám — szólott a levél — Isten meghallgatta imádságodat — magas polcra emelt, sokkal magasabbra, mint gondolod, x...i érsek vagyok. Adja a jó Ég, hogy még sokáig élj, mert most lesz igazán szükségem imádságodra«. Épen e sorokat betüzgette Sára, mikor Agnes asszony is belépett. — Sára, Sára — kiáltott torkaszakadtából, vigyázz, össze ne roskadj a hírre, amit most mondani akarok. Épen most hallottam, hogy János érsek lett. Érsek, érted te mi az, Sára! Érsek, igen érsek! Aztán leült a két jó öreg és sírtak. Elővették a kopott imádságoskönyvet — imádkoztak, aztán megint sírtak és örültek. — No, de már most más ruhát kell ám venni — szólott egyszer Ágnes asszony, mert a rezidenciába csak nem mehetsz ebben a karton-ruhában, meg a kis köcében! Mikor, pedig Jánostól az utazásra egy nagy csomó bankó érkezett, akkor meg valóságos hadilábra állott Ágnes a kereskedőkkel. Sára néni sírva vált meg a kis kúriától. Bútorait oda adta Ágnes asszonynak, csak régi ruháit pakolta be, mert mint mondá, attól nem bir megválni. Útra, — vasútra Sára néni! Nagy szó! Nagyon nagy szó. Ágnes felöltöztette. Szép drága ruhába, főkötőjébe. Ugynézett ki, mint egy »nagyasszony». És ne higyje senki, hogy erre nehéz volt rávenni Sára nénit. Akkor, az öröm és irgalom valóságos gyermekké tették őt. Ágnes gondolkozott — ő cselekedett. * * * A rezidencia kapuja előtt egy bérkocsiból éltes asszonyság száll ki. Bemegy és jelenti, hogy az érsekhez akar menni. Bejut... Nyakába borul az ő szerelmetes fiának, egyetlen kedves Jánosának. — Fiam, fiam, fiam, ezek a szavak voltak, amit képes volt elmondani, de egyebet semmit sem. A fiú pedig merev volt, mint egy kőszobor. — Fiam nem ismersz, nem csókolsz ? Hiszen anyád vagyok! — Az én anyám — mondá az érsek — egy csizmadiamesternek volt a felesége, egyszerű áldott jó asszony. Ennyit szólott, de nem bírta tovább. Szemeiből csorogtak a könyek. — Vegye fel ruháját, azt, amelyben otthon láttam. Akkor leszek én s úgy lesz maga is boldog. Sára néni már az ebéden régi, egyszerű ruhájában jelent meg az érsek asztalánál. * * * Ágnes asszony is fölment aztán a rezidenciába. Kicsinálta Sára ezt, de megiratta neki, hogy valahogy czifra ruhába ne jöjjön. Egyszerű kis szobában még éveken keresztül s valódi áldásai valának a szegényeknek. Most már az ő poraikat is a temető földje takarja és sirhalmaikon illatos virágokat ápolnak a hálás szegények. CráiSBá Aki a fehér verebet... megfogta. Káros József gazd’ uramnál rák módjára ment a gazdálkodás. Evről-évre rosszabbul állt. Marhája egyik a másik után pusztult a rendetlen és rossz tartás miatt; földjei elhanyagolva, s azért piros búza helyett gazt termettek. Rajta is kopott, szakadt a ruha, könyöke már kikandikált a posztó mándli ujján, pedig ünneplő számba is ez járja. Mert hát nem kerül, nem lehet! Egyik héten az adóvégrehajtó kér »bocsánatot az alkalmatlankodásért», másik héten a hitelezők tisztelegnek, majd a falu nótáriusa veszi föl a zálogolási jegyzőkönyvet, bocsánatot kér mindegyik, de »kötelességem.« Kötelességüket megtették ismerősei, jóbarátai is; a jó tanács nem hiányzott; lassankint otthon maradtak a jóbarátok is e kötelezelségszerü nyilatkozattal: »Káros barátom, téged már meg nem ment senki sem!« Csak egynek volt a sok közül helyén a szive is, meg az esze is. Egyszer ép a mint »a pohár mellett« üldögélnek, mintegy merő véletlenségből ráfordította a szót a verebekre; elmesélte e kis madárkákról milyen csodálatosan el szaporodnak, milyen ravaszok és falánkok. Káros csak bólintgatott fejével s e közben azt gondolta, s ki is mondta: búza földjén azért olyan gyönge a termés, mert megeszik felét a verebek, a jóbarát helyben hagyta s aztán folytatja: »De Káros szomszéd uram. látta-e már a fehér verebet? — Nem, — siet a felelettel Káros gazda — a mik itt röpködnek, azok mind hamvasak. — Meghiszem azt — felel a szomszéd — a fehér verébbel egészen máskép áll a dolog. Minden esztendőben csak egy kel ki és mert olyan különös, a többik elmarják és ezért korán, hajnalban kell eleségét megkeresnie s aztán fészkébe húzódnia. — Lehetetlen! — feleli Káros gazda — No azt meg kell látnom, s kerüljön akár mibe azt meg is fogom. — Hát csak rajta! — biztatja a jó barát. * Másnap kora hajnalban talpon volt már Káros uram. Körül járta a háza tájékát, a portát, a tagra
