Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-25 / 16. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

\

125

ről garasos bicska fityeg. Roppant komoran bámul a levegőbe. Fázik. Apja ráadja kabátját. A foltos ujjak söprik a bavat.

Ez az ennivaló Fáraó-csemete igy — méltó Munkácsy ecsetére.

4 4 4

A sir még nincs készen.

Két durva alak haragvó ábrázattal feszegeti a fagyos rögöket.

— Jaj, csak a »padlany«-t, csak a »padlany«-t hamar! (Borsod némely vidékén nem a megásott sirágyba, de ennek külön oldalfülkéjébe rejtik a koporsót. E fülkét nevezik *padlany«-nak.)

A cigány Nióbé szólalt meg.

— A pap nem vár ám, anyó!

— Jaj, akkor hát föld éri gyermekemet.

Lehetetlen meg nem hajolni a sebbzett szív e

gyermeteg előítéletével szemközt.

Váriunk.

Tüzet raknak. Vaczogó nép fogja körül a vajúdó lángokat. Az apróság közül dideregve simul ki-ki szülőkebléhez.

Kettő a zsarátnok fölé tartja magzatának dermedő lábacskáit. A kis garasosbicskáju tiszteletreméltóbb módon fülik. Apja melengeti lehelletével, mig jobbjával a levont gyüszünyi csizmákat tartja az összeomló parázs tetejébe.

Az mondta valaki: a cigányt, ezt a szükséges rosszat a magyar szidja, szereti és mosolyogja egyszerre.

Kezdtem behatni e szavak leikébe.

* * *

Vége a gyászos pompának.

A Fizsár-had nyomban szekérre kap, hónuk alatt nevető, zokogó mesterségükkel.

»Dolgozni kell« a lagziban.

Hajh, te kenyér! Melletted eltörpülnek a szív

A tél költészetében gyönyörködöm. Erősen havazik. Ez a költészet csak a meleg szobából szemlélve rokonszenves; kívül kellemetlen, pirosra, kékre, zöldre festő valóság.

Kopognak.

— Tessék.

Sohasem láttam szebb férfit.

— Nevem Zoltai; színész vagyok; a szomszéd városkában játszunk.

— Már nyolc előadásunk volt — közönség nélkül.

A művészi érzék tompulásáról hordtam össze valamit.

— A nép nem érti az önök magasztos hivatását. És a többi.

— A plébános ur itthon van ?

— Igenis.

— Fölmehetek hozzá?

— Nem ajánlhatom. (Gyűlöli a »naplopókat«.)

— De kérem, halottunk van.

— Bocsánat. Méltóztassék helyet foglalni.

— Tehát ma délután, ugy-e bár ?

— Meglesz, kérem.

— Mit fizetek ?

Ragyogó szempárja kért és ajka adni akart.

Ez az ellenmondás igen tetszett.

A nyomor tompítja, de ki nem ölheti az önérzetet.

Megértettük.

4 4 4

A kis koporsó körül ott áll az egész társulat személyzete. Három hölgy, két férfi s két serdülő gyermek.

Szivem összébb szorult.

Egyiken karton-ruha s jobb napokat látott őszi felöltő. A másodikon bizonytalan, a szivárvány valamennyi színét játszó szövetruha, egyéb semmi. A harmadikon zöldtollas téli kalap és kockátlan kockás nagykendő.

A fátyol nem rejtheti el a viszontagság gyötrelmét. Igen kiült ábrázatukra.

Zollainé keservesen zokog.

Gyermekét siratja egyedül. A többi szeméből inkább önmagukért csordul a lélkk vére.

Zoltai ur Hamlet komolyságával tekintget végig a művész-csoporton.

Kitünően játszottak ...

De mit mondok.

Ez nem játék, ez valóság volt.

A könnyelmű szél gúnyosan kacagott és egvre zúzmarát csapkodott arcunkba.

4 4 4

Este bucsuelőadás volt.

Zoltainénak nevetnie kellett, hogy éhen ne vesszenek.

Ajk büntetlenebből s rettenetesebben sohasem hazudott.

A jövedelem épen elég, hogy jólakjanak s a fuvart kifizessék.

4 4 4

Pásztor Kati is más, Fizsárné is más, Zoltainé is más.

De szülői szivük ugyanaz.

Tiszteljétek az anyákat.

A cár és az őrszem.

A párizsi Gil Bias, mint megtörtént dolgot adja elő a kővetkező jóizü apróságot. Az oroszok talán még nagyobb pompával ünnepelik meg a husvétot, mint bárhol másutt ; az emberek ilyenkor egymást átölelve, igy köszönnek :

— Feltámadt Jézus e napon !

— Igen, feltámadt Jézus !

És ez általános szokás alól nincs kivétel, legyen bár valaki a legmagasabb személyiség Oroszországban. Néhány évvel ezelőtt történt, hogy Miklós cár e napon egy órtálló katona előtt haladt el és szokás szerint üdvözölve, átölelte a katonát, akihez igy szólt:

— Fiam. feltámadt Jézus e napon.

Nagyot bámult ám a cár, amikor igy felelt meg neki a katona :

— Nem, atyuskám, Jézus nem támadt fel.

Miklós cár azt hitte, hogy a katona nem jól értette a szavát; újra és most már hangosabban mondta :

— Fiam, azt mondtam, hogy feltámadt Jézus e napon.

Csakhogy a katona sem zavartatta, magát hanem keményen visszafelelt:

— Nem, atyuska, én meg azt mondtam hogy Jézus nem támadt fel!

— Hallgass, nyomzrult kutya, — dörgött most már a cár — Jézus csak azért is feltámadott!