Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-25 / 16. szám
124 MAGYAR FÖLDMIVELŐ jóravaló felesége volt az elfajzott fiúnak. Karácsony napján aztán egyszerre vége szakadt ennek az állapotnak. A minden becsületből kivetkőzött ember kést fogott szülőanyjára és feleségére s talán meg is öli őket, ha apja nem megy segítségükre. A feldühödött fickó ekkor apja ellen rordult, úgy hogy az öreg villanyelet fogott védelmére s azzal olyan szerencsétlenül talált támadója fejére lesújtani, hogy ez menten holtan rogyott össze. Megrendül a gondolkodó ember, mikor ezt igy elolvassa. De egyszersmint azt is látja, hogy e megrázó eseménynek kezdete is van, mely aztán elkészítette a véget. Nagy kényeztetések közt nő fel a szerencsétlen fia és lett belőle garázda, tolvaj, a ki még apját is kiűzi saját házából. No atyámfiai ennél az esetnél hatalmasabb prédikációt már igazán nem kaphatnak a szülők. Csak aztán foganatja legyen! Q VASÁRNAP Csillagos az ... Csillagos az ég felettem, De mióta árva lettem Nincsen nekem fenn az égen Csillagom, Eltakarja előlem a Sirhalom! Csillagos az ég felettem, Köny remeg a két szememben; Hej lehullott az én fényes Csillagom, A mióta, szegény anyám, Halálodat siratom, Siratom!... Lévai/ Mihály. Három temetés, egyazon szivek. — Gyorsfényképek az életből. — Irta : Huttleay Lipót. I. Beteghez hívtak. A »tiszta ház« tisztátalan jobbik szögletében piheg a szenvedő: ifjú, alig tizennyolc esztendős asszonyka. Arcán az a végzetes bíboros rózsapár. Szemei beesve. Melle fájdalmasan hörög. Igen szánalmas teremtés. • A férje meg is verte. Aztán elment messzi, messzi, — Mikolczra. Mikor elepedt ajka bizó megadással tapadt kezeimhez: az izzó szénre gondoltam. Bánkódva hagytam el a tanyát, hol kettő az ur: a nyomor és kin. » * * Másfél hónappal később. Az őszi szél nagyokat sikongat. Újból a sövény nélkül való udvaron állok. Temetünk. Kihozzák a testet. Azt hittem, tréfáznak. A koporsó két arasz sincs. Inkább játékszer, semmint utolsó lakása annak, ki élt. A gyermek idő előtt köszöntött be. Mindössze hat napig vergődött. A piciny lábak még nem érintették a föld sarát. Mégis úgy siratja valaki. Az aranylakodalmas kántor rekedtes búcsúztatójába jajok vegyülnek. A hang a házból jő. — Ki az ? — Az anyja. — Ki? — Pásztor Kati. — Kit megvert az ura? — Az. Elhallgattam. Csak némasággal tisztelhettem méltóan a szülő fájdalmát. * * * Pásztor Kati pedig lép még egy-kettőt azon a tövises utón, mely kisdedéhez vezet. II. Csengős szán röpít a szomszéd városka felé. Ismét temetünk. Hanem nagyon jókor jöttünk. Először léptem cigány-hajlékba. Mikor Fizsár a »harmadik banda« prímása lett: csak a csúnya kuvik zavarta meg örömét. Egyre az ő háztájékán rikoltozott bele a kormos éjszakába. És egy a sok közül csakugyan végsőt mosolygott. Azt mondják: remek kis rajkó volt. Kár érte, mindig a hegedűvel játszott. A két odúban most négy család kesereg; külön az emberek horgasztott fővel, külön az asszonynép szörnyű hangos könyezéssel. A hangszerek szomorú némasággal függnek a falon. A buskomoly nagybőgő sarokba szorulva elmélkedik a művészet egének lefutott csillagjelöltjéről. Kopp, kopp, kopp ! Égő szemű rongyos legény kezében forog a kalapács. A koporsót szögezik. Kopp, kopp, kopp! Szomorú hangok. De legszomorubb Fizsárnéé: — Csak még egyszer láthatnám! — Csak ... Fizsár erélyesen távolítja el »az asszonyt«. Kímélnie kell magát. X- * * A kikérés képe mindenkor feledhetetlenül lebeg előttem. A koporsót székre helyezik. Mellette ül a tetemre borulva a cigány Niobé. Fizsárné most már hallgat. Köröskörül kétségbeejtőleg könnyedén öltözött alakok. Az ajtóban igen ostoba arcú suhanc, karjain pityergő csecsemővel. Terhe ajakára szenvedélyes csókot nyom. A sürü cuppanások elárulják e bárgyú szivét, gondolatát: — Jaj, ha te feküdnél most ott! Öröm a szomorúságban. Mellette valami hat éves rajkó áll. Fején ódon báránybőrsipka. Kézpárja a zsebben. Oldalán zsineg-
