Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-25 / 16. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 123 humanizmus? Az csak az üldözött és szegény korcsmárosoknak jár ki. Ezen jelenségek és kétségtelen igazságok tolulnak elénk, mikor az áldomásról szóló és fent leirt hirt olvastuk. Mondjuk, igen szeretnők, ha ennek az esetnek folytatásáról hallanánk valamit. Hiszen áldomások mindig voltak. Őseinkkel egykeletüek azok. De más idők következtek be. Az áldomások természete és kihasználása is más. Más intézkedésekre és védelemre van tehát szükség. És ott, ahol a visszaélés nyilvánvaló, ahol a fosztogatások úgyszólván védelemért kiáltanak, ott hallgatni, ölbe tett kézzel vesztegelni — hazafiatlanság, tehát a legnagyobb bűn. Válaszszatok! Sok bajt okoz a világon a vad indulatosság, mely a felmerülő dolgokat bekötött szemekkel és egy csapással akarja megoldani. De higyjük el, hogy még több bajt, gyógyit- hatlan sebeket, helyrehozhatlan hibákat, mulasztásokat idézett elő mindenütt, de különösen nálunk: A közönyösség, melynek mindig ugyanazt a szavát halljuk, hogy : — Nem bánom ... Én édes atyámfiai, a közönyösséget, a »nem bánomság«-ot, »hát jól van, lesz, a mint lesz«-féle állapotot mindenkor oly veszedelemnek tartom, mely észrevétlenül rágódik úgy a községek, mint egyes gazdák életének fáján, mint az a féreg, mely a legerősebb fának is korhadását okozza. De szólok még világosabban! Igazságtalanok volnánk, ha be nem vallanók, hogy a földmives nép érdekében a legközelebbi időben sok minden jó dolog történt. Hála Istennek! Az a nép, mely istenfélő, király és hazaszerető, dolgos, józanéletü — megérdemli ezt. De még többnek kellene és kell történnie! Higyje el azonban a magyar nép, hogy éppen ő maga az oka a legtöbb helyen, ha több nem történik. És miért? Mert — közönyös! Egyelőre csak egy esetet hozunk elő. íme, ma már ebben a hazában — a szomszéd népeknél már réges-régen — minden gondolkodni tudó ember belátja, hogy a falusi jólét kátyúba került szekerét csak közös erővel, tisztes, nyílt, törvényes szövetkezéssel lehet kiemelni. Belátja, hogy nincs jobb önvédelme a népnek, segítője az egészségesebb gazdasági életnek, mint a hitelszövetkezetek, fogyasztási egyesületek, egyszóval azon régi közmondás szerint való cselekedetnek, hogy segítsetek magatokon, akkor az Isten is megsegít! És mégis mi történik? Vannak megyék, és e megyékben százai a községeknek, hol még most is alusznak! Pedig hallják, olvassák, talán maguk is tapasztalják, hogy ahol egyesült erővel hozzáláttak a munkához, szövetkeztek: ott a boldogulás hajnala kezd hasadni, ott a takarékosság virága kezd sar- jadozni, ott virulásnak indul a falusi jólét, ott pusztul az uzsora, mint a mérges gyom! És mégis, mi történik? Ha a nép igaz barátai mindezeket a nép elé tárják, álmukból ébreszgeti, a nép közönyösen fogadja. — Nem bánom; hát bizony jó volna! De igy, de úgy! Hát lássátok atyámfiai az a baj, hogy megszoktuk a magunk sorsával való nem törődést. Az a baj, hogy mindig azt várjuk, hogy sebeinket más gyógyítsa be és elfeledjük, hogy ennek a sebnek gyógyulása nagy részben tőlünk is függ. Szeretem a magyar népet lelkem egész hevületével, de ha ez a nép saját sorsa iránt ezután is ily közömbös lesz, amondó vagyok, megérdemli saját sorsát. Tehetünk mi akármit, ha a néppel nem tudjuk beláttatni, hogy boldogulásának egyik legfőbb titka az ő kezében van letéve: minden fáradozásunk kárba vész. Itt az ideje tehát, hogy minden egyes község számot vessen magával: Ott akar-e maradni a közönyösség, a nem bánomság szomorú vergődésében, vagy megfogja mutatni, hogy van benne életerő, okosság, akarat arra, hogy a falusi jólét virulhasson. Válaszszatok! Mester. Jó mondások. Ki mindig mások rosszaságáról beszél, maga sem lehet jó. A magyar nép csak úgy lesz boldog, ha ő is segít magán. A rossz fiú... Isten sok csapással látogathatja meg a családokat, de talán alig van érzékenyebb annál . . . mikor az apának szemében megcsillan a könycsepp és ajkán elhangzik a panasz: — Rossz fiam van ! És édes atyámfiai, a keserves panasznak nagy a tanulsága. Mert hiszen nem a jó Isten adja a rossz gyermekeket a szülőknek, de legeslegtöbbször a szülők maguk teszik azzá. Hogy ez igy van, ime hallgassátok meg ezt a szivetfacsaritó, szomorú eseményt. Mi vége lett egy rossz fiúnak, a ki egyetlen gyermeke vala apja-urának: K. M. körülbelül 20 év óta gondnoka a református egyháznak X-en. Józan szorgalmas ember. Hanem volt neki egy gonosztermészetü fia, egyetlen gyermeke. Ez a fiú nagy kényeztetések közt nőtt fel s lett belőle garázda, tolvaj, vad indulatu fickó, ki 15—16 éves korában már el-el-verte szülőit a háztól, akik kénytelenek voltak idegeneknél meghúzni magukat, mig az »egyetlen« dühe lecsillapodott. Évek óta igy ment ez, még azután is, mikor már
