Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-03-15 / 10. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 75 ketlen gazdálkodás, a pazarlásig menő felületes költekezés — ezek viszik a városokat lejtőre. Ne bántsák tehát a vidéket, ne irigykedjenek sanda szemekkel a községekre, a gazda népre Mert a falu is meg fog mozdulni. És védeni fogja magát, mint olyan, melynek természeti törvénye, hogy éljen. És akkor majd keservesen látják be a városok — nagy tévedésüket. A visszavándorlók helyzete. Múlt alkalommal őszintén feltártuk azon jelenségeket, mik a visszavándorlás nyomában — az ország különböző részein sajnosán észlelhetők. Most folytatjuk észleleteinket, amint megígértük. Mert résen kell lenni és idejében rámutatni a visszás helyzetekre, nehogy a visszavándorlásból újabb csapásokat kelljen elviselnie az országnak. Azt halljuk ugyanis, hogy a visszavándorlók közt Sokan vannak, kik egy kis összeget hozván magukkal — elbizakodva, nem akarnak munkát vállalni, sőt vig élet közt várják az időt, mikor újra hajóra ülhetnek. Hát ezek az emberek bebizonyítják, hogy nem a munka vagy keresethiánya miatt hagyták el és fogják elhagyni ezt a sokat szenvedett hazát. Hanem vérükben van a vándorlás szelleme, a nyugtalanság. Csak aztán, ha majd újra bajba keverednek ott künn, a tengeren túl, vagy az óhaza segítségéért kiabálnak, ne okozzanak minket. Ne okozzák ezt a szegény, de hű hazát. És ne kiabálják tele a világot, hogy Magyarországon nem lehet megélni. Meg lehet ám itt élni. És lehet, kellene uj életet is kezdeni. Hiszen megtanulhatták ott az uj világban, hogy bizony ott sem a heverő, hmya emberek boldogulnak. Sajátságos tünemény igazán. Ott Amerikában elszántan végeznek minen munkát. Ami akad, ami csak pénzt, keresetet hoz. Le mennek a mélységes bányákba. Életveszedelmek, esélyek közé. Végeznek oly munkákat, melyről az itthoni magyar embernek fogalma sincs Megfeszítik izmaikat úgy, hogy a leg- igásabb jószág sem különben. Élnek rettenetesen nyomorult lakásokban. Élnek'? Éppen csak egy kevés pihenőre térnek. És itthon ? Szégyellik a munkát. Válogatósok, nem becsülik és nem értékelik még a tisztességesebb munkabért sem. Sőt adataink vannak rá, heccelik, izgatják az itthon levőket is. Hogy Amerikában igy, meg úgy. Bizony, nagy hálátlanság az ilyen viselkedés a haza, a nemzet ellen. Mert ha a Hári Jánosok beszélnek, mesélnek nagy dolgokat a csatákról, meg ez ellenségekről, ha katona-uramék regélnek hajmeresztő dolgokat... hát ’iszen mindenki tudja, hogy mit és menyit kelljen mindabból elhinni. De mikor Amerikáról, az állítólagos Eldorádóról löknek a nép közé hamis, valótlan állításokat... ez a nép, mintha csak meg lenne babonázva, készpénzül fogadja. Hiszi, szentül igaznak tartja. És megmozog a szive, ábrándok országába téved a lelke. Bizony bűnt követ el az hazája ellen, aki nem a valót mondja meg. Aki elfeledve nyomorúságait, szenvedéseit, éhező heteit, hónapjait — talán csak éppen nagyzási hóbortból, sokszor rossz, lelkiismeretlen heccelésből felülteti honfitársait. Itt van munka, itt van élet . . . senkinek jobban ma, mint a munkás embernek. Hát miért nem fogják meg a dolog végét? Miért nem igyekszenek átölelni ezt a hazát, melynél édesebbet, hűségesebbet sehol sem találhat. Csak akarat, munkakedv kell ... és itt mindenki boldogulhat. .. Persze Isten áldása és segítsége nélkül — sohasem. Igazi jótékonyság. Váratlanul rendkívül humánus intézményhez jutott Kolozsvár városa. Grégor Anna, egy jótékonyságáról ismert hölgy, megjelent a polgármester előtt s kijelentette, hogy munkaképtelenné vált szegény nő és esetleg férfi cselédek otthona javára átengedi egyik, 20.000 korona értékű házát. Az otthon föntartására pedig 10.000 koronás alapítványt tesz. A nagylelkű adománynak, amelyet Szvacsina Géza polgármester meghatva köszönt meg a város nevében, nem mindennapi érdekességü háttere van. Grégor Anna valaha maga is cselédsorban volt. Egy dúsgazdag katonatisztnél gazdasszonykodott s évtizedeken át leghűbb, legodaadóbb gondozója, ápolója volt gazdájának. Mikor a katonatiszt pár évvel ezelőtt meghalt, végrendeletében hálából egész vagyonát, mintegy félmillió koronát, hű gazdasszonyára, Grégor Annára hagyta. Ettől kezdve Grégor Anna a jótékonyságnak élt. Sohasem tudta feledni, hogy egykor, régen ő is egyszerű cselédleány volt s igy érlelődött meg benne a gondolat, hogy a munkaképtelenné vált, öreg cselédeken nagyobb alapitványnyal segítsen. Elhatározását a polgármester előtt igy indokolta meg: — Mindig fájdalmas érzés tölti el lelkemet, ha rágondolok azoknak a szerencsétlen cselédleányoknak a sorsára, akik árvaságra jutnak és ha öregségükre munkaképtelenné válnak, a mások könyö- rülelére szorulnak s koldulással kénytelenek tengetni életüket. Ezeknek a sorsán akarok segíteni. A városi tanács indítványozni fogja a márciusi közgyűlésnek, hogy a nagylelkű alapítványért, amelyhez most már a maga részéről a város is hozzá fog járulni, jegyzőkönyvileg fejezze ki köszönetét Grégor Annának, aki még azt az Ígéretet is tette, hogy az alapítványon kívül is támogatni fogja a cselédotthont. Az uzsora törvény megreperálása. Ama sok-sok bajok közt, mik a mi népünket keserítették, szegényitették és sokszor jobb lelke, belátása ellenére elragadták: egyik legnagyobbik — az uzsora. Azt mondják, hogy az indusoknak van egy szellemük. Hiszik róla, hogy ezer és száz keze van. És ezekkel a kezekkel oda nyúl, a hova az emberi ész