Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-03-08 / 9. szám
68 MAGYAR FÖLDMIVELÓ mennyországot ígér. Igazságot, lelkiismeretességet kíván. követel az bizony, mint senki fia e föld hátán. A magyar közmondás is azt mondja, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap száz túzok. És igazság van e közmondásban is. Mert sokan vártak a múlt esztendőben is a halogatástól aranyos, ábrándos stiglinceket, bizony — még a veréb is messze repült kezeik közül. Igazmondó. VASÁRNAP DÉLUTÁN Az ibolya. — A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése. — A leány nagy sietséggel, büszke tekintettel rohan be nagyanyjához, aki galambősz fejjel, kezében kedves imádságos könyvével — a régi régi Rózsáskerttel — magányos egyedüliségben üldögél az ablak mellett. — Nézd nagyanyjuk, nézd, mit kaptam Jóskától ! És előmutatja a leány az arany karperecét. Jegyese küldötte neki, a közeli városból. — Arany karperec, mondotta, toldotta meg szavait öntelten Erzsók — s nagy figyelemmel leste a nagyanyó ráncos képét, ábrázatát, hogy minő hatást tesz. Nagyanyó pedig csendes, békés nyugalommal tette fel pápaszemét, megtekintette az ajándéktárgyat és szó nélkül adta vissza — a leánynak. És nézett mélyen, hosszasan. Beszédes két szeme nem lángolt, nem lelkesedett. Pedig hogy szerette unokáját ... azt leírni alig lehet. — Nagyanyó, hát te nem is örülsz az én aranyos karperecemnek ? Jóska küldötte. Talán utolsó keresményét adta érte. Hát nem szép ? Nem jó fiú az én Jóskám ? ... — Ülj le jányom mellém, — mondotta nagyanyó. S most már egy kis mosoly siklott keresztül ajkán. Mintha mégis ifjúságának egyik emlékezete pattant volna ki leikéből. A leány leült. És beszélt tovább ... Jóskáról, a falu legényeiről, a leányokról. Aztán karjait a nagyanyó nyaka köré fonta, megcsókolta az öreg orcáját és kérdezte: — Nagyanyó, te sok ajándékot kaptál nagyapótól ? Az öreg arca egyszerre kividult, mint a gyermeké, mikor játékait emlegetik. Az az élettől elforduló szív egyszerre visszatekintett, mint a búcsúzó nap, mikor lemenőben visszamosolyog a tájékra, melyet elhagyni készül... — Nem sokat kaptam, szólt az öreg, és hosszú, kiaszott karjaival, elaszott kezével megsimogatta Erzsók rózsapiros orcáját. — De kaptál ? Ugy-e, kaptál nagyanyó, — sürgette a választ Erzsók. — Kaptam. Meg is mutatom. A leány tapsolt örömében, Mert tudta, hogy nagyanyónak van egy-két emléke. Féltékenyen rejtegeti. És mindig azt mondogatta, ha a múlandóság sejtelme rá-ráborult, hogy: — Ezeket majd tegyétek koporsómba. Nem a drága szemfedél, cifra koporsó fogja az én csendes nyugalmamat megadni. Hanem ezek az emlékek. Köztük csak az imádságos könyvet, a Rózsáskertet ismerte — a leány. íme, most egyszerre megmutatja nagyanyó. mit rejteget, mi az ő legkedvesebb emléke. A nyolcvan esztendőnek. A tisztes, szép öregségnek. Mikoron hó van már a fejen. Világi örömektől mentes a szív. És gyermekesen tiszta a kebel öröme. — Mutasd hát nagyanyó, türelmetlenkedett a leány. Nagyanyó meg lassan felállott. Oda cammogott a ládához. Boldog örömmel nyitja fel. — íme, itt van a drága emlék. Nagyapádtól kaptam .. . mikor olyan leányka voltam, mint te la most. Mikor — jegyben jártunk. A leány félénk és tisztelt kegyelettel nyújtja kezét az emlék után. Szemei már látják, mielőtt ujjai érintenék. — Jó Istenkém, szól remegő hangon a leány hogy elhervadt, hogy összeaszott ez az ... ibolya. Mélységes csend ül a szobában. A szemek odatapadnak az elaszott, összeszáradt ibolyacsokorra. Mintha a nagy, régi idők emlékei játszadoztak volna rajta, akár a fellegeken támadt szivárvány színei. Nagyanyónak köny rezzen meg szemében, mint a harmatcseppek egy csudásan, újra kivirult virágszálon ... és igy beszél... — Ládd-e jányom. Mikor én olyan leányka voltam, mint te: akkor mi nem ismertük az aranyat. Sem gyűrűben, sem karperecekben, sem más ékszerekben. Ha volt, akadt az öregeknél egy-egy arany, azt mélyen elrejtették a ládafiókba. Nem kellett nekünk se fülünkbe, se mellünkre, se kezünkre. És mégis aranyos volt ami szivünk ... Nagyapádé is... — És a tied is, ugy-e nagyanyó? A galambősz nagyanyó lehajtotta fejét, odahaj- lőtt a száraz, elaszott ibolyához és megcsókolta azt. — Most pedig téged csókollak meg Erzsók, — mondotta megindulással. És megölelte, megcsókolta ... unokáját. * * * A leány komoly lett egyszerre, mint az érett — asszony. Pedig ő nem hallgatott prédikációra. Ilyet nagyanyó nem is tartott. És mégis érezte, hogy lelkében egyszerre rettenetes változás állott be. Komolyság költözött abba. Az élet nagy komolysága. Ő maga érezte, hogy neki nyomban lelke súgta, őt most szive tanította: — Nem arany, nem kincs ami boldogít. Ne is aranyat, ne is kincset várjon a leány boldogsága zálogául. Józan gondolkodást, érző, aranyos szivet, tetterős életkedvet és akaratot... És a leány levette karjáról az aranykarpere- cet. Elrejtette. Senki sem tudta — hová? * * * Jóska megérkezett a városból. Aranyos tavaszi nap játszadozik a nagy természetben. Megmozdul minden. Délutáni istenitisztelet után Jóska azt indítványozza, hogy menjenek át a közeli mulatóhelyre. Jöjjön az egész család. Fogjanak be az ő cifra, festett szekerébe ...
