Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-03-08 / 9. szám
AI AGY AR FÖLDMIVELÖ 67 A visszavándorlás. Örömpohárba — üröm vegyül. Caalódás. Vásott vendégek, Nagy, szinte gyógyithaliánnak látszó sebe-? támadt Magyarországnak — a kivándorlásban. Seb volt ez, melyből napról-napra [szivárgott, sőt utóbb ömlött a vér . . . A vérvesztés pedig nem csak azj embernek talán lassú, de biztos halálát okozza, de a nemzeteknek, népeknek és országoknak is. Érezte is a nemzet ezt a végzetes sebet. Itthon is tátongott, fájt sok más annyi seb. Kötözgette, ápolgatta, gyógyitgatta is, de a nemzet jobbjai, bölcsei, tudósai és őrei egyaránt csak azon töprengtek: vájjon mi módon kelljen ezt a legnagyobbik sebet, ezt a lassan, de biztosan elsorvasztó sebet — a kivándorlási — begyógyítani. Sokan mondogatták: hadd tisztuljon meg a nemzet szervezete. Hadd folydogáljon csak a rossz, romlottabb vér. Egészségesebb lesz a megmaradt, mert ujjal, frissel vegyül. Mások azzal igyekeztek az aggódókat vigasztalni: pénzt küldenek haza,^ az itthon maradottaknak. Ám, akik jól ismerték e seb természetét, csak rázták fejüket, mert jól tudták, hogy azt a nagy vérvesztést megérzi a nemzet nagy szervezete. A pénz? A pénz látszólag itt is, ott is nyomait mutatta. De ők ismerték, hogy a pénz csalta verőfénynek nagy, hosszú az árnyéka ... A megbomlott házaséletek nagy száma, az itthon maradottak és a távollevők erkölcse, a bányák rémei közt dolgozó apák életveszedelmei . . . mert hej ... jól dalolta a költő ... a nagy világon e kívül nincsen számodra hely. így állottunk aggódásaink, könyeink, busongó biztató nemzeti érzéseink közt . . . mikor egyszer beütött a nagy amerikai krach. A nagy . . . bankárokat, milliók tulajdonosait, elbizakodott gyárosokat őrületbe, öngyilkosságba kergető nagy pénzf és munkaváltság. A büszke Amerika földje egyszerre megrázkódott. Mintha hatalmas földrengés rázta volna meg. És e földön élő, de a föld alatt élő bevándorolt munkások ezrei és ezrei is egyszerre, mint villanyütést érezték meg a nagy földindulást . . . Nosza . . . haza! Nincs más menekvés! Aki teheti csak haza! Aki nem teheti ... a kétségbeesés karjaiba, a tenger hullámaiba, az éhség öldöklő karmai közé . . . És a nagy, óriási tengeri hajók, azok, melyek a mieinket hónapról, hétről, hosszú éveken keresztül kaján büszkeséggel hurcolták keresztül a végtelen tengeren. . . ezek a nagy, óriási, szívtelen, éheztető, temetéseket rendező hajók most megalá- zódva hozzák vissza a mieinket ezrivel . . . százával. Megdöbbent ami testvéri szivünk. Megdöbbentette az öröm. Hogy haza jönnek. Ez ősi földre. Az ó hazába. A temetőnek elhagyott sirhalmaihoz. A megőszült apákhoz, nagyapákhoz. A kiürült, elpusztult fészkekbe. A buzakalászos földekre. Hát hogy ne dobbant volna meg a szív. Hát hogyne örültünk volna az amerikai nagy földrengésnek. Hiszen ez nem volt káröröm. Vagy ha annak látszott is . . . az ilyet még a jó Isten is köny- nyebben megbocsátja. Jöjjetek, mondottuk. És mondjuk mai is. Kitárt karjainkkal fogadunk. De maradjatok közönünk..! És elégedjetek meg azzal, amit nyújthatunk. Adunk jó szívvel. Adni fogunk két kézzel. És találjátok meg köztünk szivetek nyugalmát. Ám csalódtunk! Sokban — nagyban csalódtunk. Örömünkbe — üröm vegyül. Örömkönyeinket a csalódás könye teszi keserűvé. Őszinték vagyunk! Úgy írunk, amint érzünk. A tenyerünkre tesszük a szivünket, lelkünket. A hazaérkezett kivándorlók nagy részéről nem kedvező Ítéletet, véleményeket haltunk. (Tisztelet a kivételeknek.) Elbizakodottak, pazarlók, rakoncátlandók, féktelenek, itt ott izgatok. Úgy viselik magukat mint a vásott vendégek, kik a vendégjoggal visszaélve csak amolyan vizitnek tartják itt való tartózkodásukat . . . l)e elég ... a jövő héten többel! Mester. Az aratási szerződések. A tavasz első sugarai mosolyognak felénk. Minden ember gyermeki örömmel fogadja a tavaszt. Mert életet, munkát, reményt hirdet. De talán a mezei munkás népnek van legnagyobb öröme, mikor zöldül a föld, megmozdul a természet ... és munkára hívogatja az emberi kezeket. A munkás ember pedig akkor örülhet leginkább a bekövetkező uj esztendőnek, (mert hiszen reá nézve a tavasz az igazi uj esztendő), ha biztosítja magát arra nézve, hogy munkája lesz, hogyan és hol leszen? Nem akarunk a múlt esztendő jelenségeire rámutatni ez alkalommal. Eleget irtunk róla. Elég volt a csalódásból, hogy okuljon rajta minden munkás ember, akinek józan gondolkodása és nyugodt belátása van. A mi volt az elmúlt. Legyen máskép. Jobban, okosabban és elrendezettebben. Örömmel halljuk az ország különböző részeiből, hogy most országszerte csendben-rendben, jórészt meg is kötötték az aratási szerződéseket. Jól van ez igy. A birtokosok és munkások értsék meg egymást. Békesség kell nekik és nem háború, harcz, melyből bizony — mi tagadó benne egyik hadakozó félnek sincs se öröme, se haszna. Mint azt ezer és ezer eset igazolta. Azon munkások, kik még ma is azt a politikát vallják, hogy tartsuk magunkat egész az utolsó órákig, szeretettel figyelmeztetjük, hogy a politika tele van csalódásokkal és keserűségekkel. Ritkán sül el úgy, mint azt előre kicixkalmozza az ember. Az ilyen politika helyett sokkal jobb, biztosabb az előre való békés megegyezés. Békés és igazságos. Mert a munkás méltó az ő bérére, ezt az írás is mondja, hiába hirdetik, hogy a vallás, a hit csak
