Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-03-01 / 8. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

61

Komor, szomorú volt a Malári arca. S erősen küzdőit indulataival. Mikor látta, hogy senki sincs a korcsmában, folytatta:

— Hát arról a szecskakergető Szekeresről esne a beszéd. Igaz-a?

— Én nem is tudom — felelt meglepődve a korcsmáros — a lányom mit csinál. Az az ő dolga.

— De az enyém is — vágott rá keményen Malári, kinek szemei vérben forogtak. Tudja, hiszen láthatta, hogy mióta a Zsóka lánya feslik, úgy jártam a csárdába, mintha a templomba jönnék. Ami dal, nóta volt, az mind neki szólt. De sokkal jobban szerettem, mintsem szólni mertem volna.

Itt ellágyult a hangja s szemeiben küzdött a könynyekel, úgy, hogy az öreg gazda is megsajnálta.

— No, hát ne essék kend kétségbe. Majd beszólunk a Zsókának. Szegény, árva gyermekem, ő úgy is azt teszi, amivel nekem örömet szerez. Különben ő azt mondta: amelyöket én mondom. Hát — tudja mit öcsém uram? Sokat beszélnek a kend aranyairól. Holnap legyenek azok itt — aztán együtt, Zsókával bemehetünk a paphoz. Kendé a Zsóka tulipános ládája. .

Malári megfogta a Zsiga gazda mindkét kezét, aztán végtelen boldogságában úgy megszorította, hogy az öreg felszisszent fájdalmában. Aztán szó nélkül elrohant, hogy elhozza elrejtett aranyait.

*

A nap már régen tűzött a szentiványi csárda bogárhátára. Nagy volt a sürgés-forgás, ami, bár vasárnap volt. — mégis szokatlannak látszott a máskor csendes csárda táján.

Két alkalmatosság készen állott a csárda előtt — az indulásra. A Zsigmond gazda tett-vett s izgatottan ki-ki nézett a pusztára, mintha várna valakit. A Zsóka teljes ünnepi díszben, kisirt szemekkel ült szobájában a tulipános ládáján.

A korcsmában Szekeres Pista huzattá a Zsóka nótáit. Széles volt a kedve s úgy tombolt, mintha hét puszta árát rejtegette volna gyolcsinge alatt. De még nagyobb kincsnek nézett elébe, azért rúgta a csillagokat. Ma van kézfogója a szentiványi puszta legszebb rózsájával, Zsókával.

Szekeres még nem tudott arról, hogy az öreg Zsigmond gazda Malárit várja, akinek, ha elhozza hires aranyait, szívesebben adta volna egyetlen leányát, mint a duhajabb Szekeresnek. Aztán úgy titokban Zsókát is inkább Malári felé vonzotta a szive, de neki nem igen volt akarata. Mindenben az apja örömét kereste.

Már már indulni készültek, amikor betoppan Malári.

Kalap nélkül, összerongyolt ruhában, kuszáit hajjal, feldúlt arccal, úgy nézett ki, mintha a másvilágról jönne.

A körülállók, főleg a gazda, megdermedten néztek Malárira, aki ölében egy csomó vadvirágot s valami papirosokat szorongatott.

— Tekintetes Malári vagyok — a szentiványi puszta számadója. Kézfogóra jöttem. De az aranyaim ... a báránybőr... itt — itt van a papirosokban... nem a földben... húsz lépésre, de itt, nálam. Halljátok a csengést? Itt van mind nálam. A Zsóka

lába elé rakom s én, tekintetes Malári, leszek a legszebb rózsa vőlegénye.

Aztán izgatottan keresett, kutatott a papirosok között. Kereste az aranyait.

Szólni senki sem mert. Borzadálylyal nézték a szerencsétlen ember megtébolyodását. Csak a korcsmáros tudta az előzményeket s mindjárt tisztában volt a helyzettel. Ellopták az aranyat.

— Mi történt kenddel, Malári ?

— Tekintetes Malári vagyok. Azt mondta a tiszttartó ur, hogy az aranyok itt — itt vannak. Húsz lépést tettem ... A báránybőr üres volt... de megtalálom, azt mondta a tiszttartó ur. — Megyek. Várnak az urak. Törvényt ülnek s visszaadják az aranyaimat. S akkor a Zsóka, a legszebb rózsa az enyém lesz, nem azé a koldus, csepürágó Szekeresé. Megyek, sietek...

Ezzel összeszedte a papirosokat és elrohant. Nem ismert meg senkit. Nem is szólt senkihez semmit. Elfelejtett kézfogót, elfelejtett mindent.

A korcsma népe oly szomorúan könnyes szemmel bámult maga elé, mintha valakit most kisértek volna ki a temetőbe. Majd a Zsóka hangos zokogása törte meg a halálos csendet. Ő valóban eltemette szive vonzalmát, titkos szerelmét, a nótás Malárit, ki aztán tanyáról-tanyára bolyongott éveken át »uri« ruhában, folyton aranyait keresve.

Nem bántott soha senkit. A fejérmegyei ura- ságok szívesen adtak hajlékot a szánandó embernek, ki csak akkor lobbant föl, ha valamelyik béres nem tekintetes Malárinak titulálta. Ilyenkor előszedte fakult, elrongyolt papirosait s megmutatta, hogy ott vannak az ő aranyai, sok-sok arany, akárcsak egy tekintetes urnák.

Egyszer épen az ágotai pusztán incselkedtek vele a béresek. Malári dühösen előszedte Írásait, szépen kirakta a kút gárdolatjára s bizonyítgatta igazát. Egy vigyázatlan pillanatban a szél valamennyit a mély kútba sodorta. Egy sikoltás, s mielőtt a béresek megakadályozhatták volna — Malári eltűnt a föld színéről.

*

A nagymama mesélte. Megtörtént, szomorú eset.

Apsay János.

Egy régi földrengés. A hozzáértők azt mondják, hogy mostanában valami földrengéses, nyugtalan időszakban élünk. Kiváló bizonysága ennek az apróbb veszedelmeken kívül a Haiti-szigeti és a szanfranciszkói két nagy szerencsétlenség. Magyarország városai közül eddig Komárom szenvedett a legtöbbet a földrengés miatt. A tizennyolcadik század második felében annyi ilyenfajta szerencsétlenség látogatta meg a várost, hogy II. József császár Komáromot a Duna másik partjára akarta áttelepíteni s csak a polgárok szívós vonakodása révén maradt a régi helyén. Legpusztítóbb volt az 1763. évi földrengés, amelyet a helytartó-tanács által kiadott latin kolduló-levél igy ir le:

Folyó 1763. év múlt junius hava ‘28.-án reggeli 5 és fél óra táján, mikor ugyanis a hívek nagyrésze, a beállott országos vásár miatt korábban végzendő az isteni szolgálatot, az egyházakba gyülekezett, sokan már sátraikban áruik eladásával foglal-