Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-02-23 / 7. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

51

A cseléd kérdéshez.

Korántsem lényegtelen ezen kérdés helyes megoldása, mint azt egyesek gyakran szeretik feltüntetni, főrészt azért, mivel arról beszélni rangon alulinak tartják; ehez az ügyhöz bárki is szóljon, az mindig a közérdeket szolgálja felszólalásával.

A gazda és cseléd viszonya az 1907. évi XLV. t. cikkel, mely múlt évi november hó 1 én lépett éleibe, nyert szabályozást. Az uj törvény kivonja a mezőgazdasági cselédeket az 1876. évi XIII. t. c. uralma alól, s a változott szociális viszonyoknak megfelelően lényeges újításokat tartalmaz, mely újítások által a törvény határozottan körvonalozza a gazda és a cseléd jogait és kötelességeit. Hogy ez az úgyszólván egyes konkrét esetekre is kiterjedő intézkedések helyesek-e vagy nem? Attól most eltekintünk, mert hisz az úgy e lap hasábjain, valamint a sajtó utján annyira megvolt annak idején vitatva, hogy ahoz most már nincs mit szólanunk; de társadalmi szempontból hozzá szólani, különösen azt tartva szem előtt, váljon a cseléd kérdés megoldására fog e vezetni eme törvény végrehajtása, nagyon is aktuális. Véleményünk szerint az államnak egyes társadalmi alakulatokban való törvényes beavatkozása igenis szükséges, de a cseléd kérdésben, mely úgy szólván családi ügyeket érint s mely teljesen a család kereteiben kell hogy megoldassák, már a beavatkozás legfeljebb csak egyes általános dolgokra vonatkozhatik, a teljes megoldás a társadalomnak kötelessége.

Általános dolog az, hogy a cselédek legtöbbjeinél a nagyapa az unoka is szolgálattal keresi kenyerét, vagyis, úgy a lány mint a fiú gyermek legkésőbb 12 éves korában már szolgálni megy, tehát gyermek koruktól idegenben élnek, idegenben nőnek fel, vagyis a gyermek cselédek nevelése — akik még 15 éves korukig iskola kötelesek is — a gazdára van bízva, a ki erkölcsileg a társadalom előtt e gyermekekért tulajdonképen bizonyos mértékig felelős is; ha helyesen irányítja a gazda, vagy az a gazdasági alkalmazott kinek kezére a cseléd bízva van, jóravaló engedelmes cselédet nevel magánk, mely gazdája érdekeit lelkiismeretesen fogja szolgálni; ha szabadjára ereszti s nem tartja kellő szigorú, de mégis jóindulatú felügyelet alatt, akkor a gyermekből, igy mondjuk rósz cseléd lesz. Ez tény ezt bizonyítja igen sok esetben a tapasztalat.

De másrészről igen gyakran, különösen a hiányos vagy éppen semmi iskoláztatás miatt, oly elvetemült fickók lépnek szolgálatba, melyekből az a gazda is ki atyailag foglalkozik cselédjével, alig- alig tud valamit faragni.

Igen, mert gyermekkorában az iskolában nem szívta azt magába, hogy feljebbvalója, kenyéradója iránt, mindenkor tisztelettel viseltessék, s engedelmes legyen, s nem járván iskolába nem volt senki, ki kényszerítse a templombajárásra, hogy az erkölcsi alapot megszerezhesse, mely nélkül az emberiség egymást falná fel.

Az iskola tehát a cseléd kérdés megoldásánál első sorban veendő figyelembe.

Ennél a pontnál lehetetlen fel nem hozni azt, hogy a gazda saját jövő sorsát biztosítaná, ha a 15 éven aluli cselédjét lehetőség szerint, legalább is a

téli hónapokban az ismétlő iskolában járatná, mely biztosan megteremné gyümölcsét.

Előtérben lép ezen megoldásnál a nagyobb birtokok tulajdonosainak, — kik közül többen eddig is szép áldozatot hoznak — továbbá az államnak kötelessége is a népiskolák számának szaporítása, valamint azoknak oly elhelyezése irányában, hogy a tanyai kisgazdák és cselédek tanköteles gyermekeit lehessen az iskola látogatására be kényszeríteni.

Csakis a gazda, cseléd és társadalom együtt működése; az állam jóindulatú támogatása mellett lehetséges a cseléd kérdést sikeresen megoldani. R.

KÖZEGÉSZSÉG.

Az egészséges és a beteg ember.

Az ember legfőbb kincse az egészség. Hazánk akkor virul, akkor boldog, ha valamennyi polgára jól érzi magát s olyan egészséges, mint a makk.

Az ember könnyelmű teremtés. Olyaténképen vagyon ő is az egészségével, mint az egyszeri ember, ki a pénzét elvesztette. Akkor siratta csak igazán, mikor már nem volt. Mi is úgy vagyunk az egészséggel. Amig kutya bajunk, addig bizony rá se hederilünk a magunk ápolására, testünk s lelkünk jólétére, de ha aztán bekövetkezett a nagy baj, a betegség, bizony van akkor sirás, sopánkodás.

Arról akarok most egynéhány sort Írni, hogy miről ismerhetjük meg az egészséges, meg a beteg embert. Fontos ezt tudni, mert jól tudjuk a közmondásból is, hogy a látszat csal. Sokszor azt hisz- szük, hogy a pirospozsgás arcú embernek kutyabaja sincs, pedig meglehet, hogy gyilkos betegség sorvasztja testét, lelkét.

Az egészséges ember nem nagy fáradtsággal végzi a reáeső munkát. Szívesen, kedvvel dolgozik s ha kifáradt, mégis tudja becsülni a pihenő időt. Öröme telik ebben, de nem azért, mintha nem szeretné a munkát, hanem inkább annak okáért, mert fáradt teste is megkívánja a szünetelést. Az egészséges embernek jó étvágya van és az ételt jól is emészti meg. A tüdeje sem fárad ki egyhamar; még akkor sem, mikor a hegyre megy. Este már vágyik a nyugalom u!án s ha az álom elnyomta szemét, fel se ébred reggelig. Szellemek, óriások s egyéb rémes alakok nem zavarják álmát.

Az egészséges ember testtartása egyenes. Izmai szépen fejlődtek ki. Tekintete nyílt, határozott. Arca szép pirozspozsgás s szeme csillogó. Az ilyen ember ritkán szokott tévedni. Rég nem látott ismerőseit is felismeri s rég elmúlt dolgokra is vissza tud emlékezni.

Bizony sokkal szomorúbb a beteg ember külseje. Arca sápadt, pofacsontjai kiállanak, szeme beesett. tekintete révedező, határozatlan, testének súlya kicsiny s ereje is hanyatlóban van. A beteg ember kisebb lesz, görbe testtartása által olyannak tűnik fel, mint akit derékon törtek volna ketté. Ezek a megrokkant, összeesett emberek. Arcukat számtalan redő borítja s ezek a legszebb embert is elcsúfítják.

A beteg ember emlékezőtehetségét is elvesztheti idővel. Ismertem már olyan embert is, aki nemcsak arra nem emlékezett vissza, hogy mi tör