Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-20 / 50. szám
406 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Ehhez csatlakozik a házi tűzhelyről szóló javaslat, melynek célja, hogy minden birtokosnak biztosítva legyen házi tűzhelye és bizonyos, legkisebb mennyiségű vagyona, amiből egy család megélhet. A kis emberek teljes elpusztulásának védelmezője tehát e javaslat. Bizony nagy erőbe, nagy fáradtságba került, inig azon helyzetbe juthatott az igazságügyminiszter, hogy kőtelező Ígérettel biztosította a javaslatnak törvénnyé való emeltetését. Mert hej, Magyarországon sok embernek fáj a foga a más tűzhelyére. Következik aztán az uzsora törvény, mely üldözni fogja ezt a hétfejü sárkányt, az uzsorát, végre a büntető törvénykönyvben is sok furfangos § reperálva, bővítve lesz. Említést kell tennünk még az általános választói jogról is, mely' immár csak napok kérdése. Hát ime, munkálkodott a törvényhozás az elmúlt esztendőben. Pedig most is vannak, kik még a követ is megmozgatják, hogy az üdvös munkálkodás útját megnehezítsék. De az igazságnak, a jognak és helyes törvényeknek gyözedelmet kell aratniok. jKrónikás. Az egyedüli barát... — Karácsonyi történet. — Irta : Mesteri-. A szegény ember úgy húzódik a kórháztól. Szinte beleborzad, ha egészséges korában is hallja másról, hogy': — Kórházba került! Pedig a kórházban jobb dolga van, lesz, mint otthon, szegényes kis bogárhátu házacskájában. Ahol sokszor fütetlen szobában kell feküdnie. Orvosra, orvosságra sem telik. Gyöngébb, betegnek való ételeket sem ehetik. Betegségét sem gyógyíthatja ugv, mint a kórházakban, ahol a tudománynak, az orvosi szakértelemnek minden eszközével rendelkeznek. Ahol — és csak az ilyen kórházak az igazi kórházak, — különösen irgalmas nénikék, apácák ápolják a betegeket. Mégis huzakodnak a szegények a kórházaktól Mert az otthonnak édes érzete különösen betegségben lesz hatalmassá. Ragaszkodnak azokhoz, akik a mieink, akik szivünkhöz legközelebb vannak. Meg aztán megalázónak tartják. Elég helytelenül . . . De miért hozakodom én elő most, szent karácsony estéjén a kórházakkal. Mikor az édesen-boldog otthonnak van az ünnepe. Mikor vigadva, szent érzelmekkel eltelten várja minden tűzhely a kis Jézuska megérkezését. Hát megmondom. A kórházaknak is van karácsonya. De még milyen karácsony'-estéje. Az emlékezés soha se szántja fel az ember szivét mélyebben, mint itt — karácsony estéjén — a kórházban. Az elha- gyatottság érzete nyomja a lelket, fojtogatja a szivet, ha még oly édessé, elviselhetővé akarják is tenni a betegnek helyzetét, kedélyét. Pedig az irgalmas nővérek, a betegápoló apácák ugyancsak gondoskodnak arról, hogy emberileg véve, pótolják az otthon kedvességét. * * * A nap szállani készül. Esti szürkület borul a nagy kórházra is, amelynek együk tágasabb szobájában két férfi fekszik. Dús gazdagok voltak csak nem rég. A társaságok kedvencei. Szerepet vivő emberek, akik kis ujjúkon forgatták az embereket. Véletlenül kerültek egy szobába. Más-más városból valók voltak. Ezelőtt nem ismerték egymást. Most megismerkedtek. De mindenről beszélgettek. Csak egyetlen egy' dologról hallgattak. Arról, hogy gazdagok voltak. És most alig van anny'iok, hogy a külön szobát fizethessék. Adta mindkettő a nyugodt embert. Aki panaszos szó nélkül tűri a sors csapásait. Jobban mondva saját könnyelműségéből eredt — elszegényedést, Tartott ez a hősiesség egész szent karácsony' ünnepéig. Mikor azonban közeledett a szent este, az egyik, a fiatalabb beteg sürü egymásutánban kérdezgette a betegápoló apácát: — Nem keresett engem senki? — Nem uram, nem kereste senki. A másik órában már megint zaklatta az apácát: — Lehetetlen, hogy ne keresett volna engem valaki. Van egy barátom. Ha mindenki elhagy, ö nem hagyhat el. Talán nem engedik hozzám? — Ez este bizony szívesen beengednök, ha keresné valaki. De nem keresi. Senki, senki. A beteg nagyot sóhajtott. Aztán vette észre a másik beteg is, az apáca is, hogy a sóhajtozó beteg szemeiben összegyűl a könnyű és végre keservesen — sir. — Az emberek tették tönkre. Utolsó vagyonomat is, — mondotta — azért az egyetlen barátom megmentéséért áldoztam fel, akit várok. Az is elhagyott, megfeledkezett rólam. Kevés szünet után aztán a beteg társa felé fordulva, kérdezi: — Hát ön nem vár senkit ? — De igen. Várok. — Hiszen ön idegen e városban. És nagyon is távol lakik. Azt mondotta, hogy' nincs családja. Hát mégis, hogy várhat valakit . . . ? — Nekem is van egy barátom. Az igaz, hogy nem tettem érte semmit életemben. Sőt idegen, hideg voltam hozzá. És lássa, mégis bizton tudom, hogy felkeres. A fiatalabb betegtárs keserű, gúnyos nevetésben tört ki. Epésen és csípősen vágja oda aztán: — Boldog ön, hogy még reméli. Reméli annak dacára, hogy tapasztalja az én megérdemelt sorsomban, mily háládatlan a világ és mily feledékenyek az emberek. Jól mondja a török közmondás: „Hálát akarsz a világtól? Nevelj kutyát és ültess virágot.“
