Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-20 / 50. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 407 — Nem, nem! Nem úgy van uram. Szerezz és tartsd meg egyetlen barátomat. De ezt tartsd meg! Akkor is tapasztalni, élvezni fogod a hálát . . . — Fu rcsa! De hát hol ez az egyetlen barát ?• Hogy kell azt megszerezni ? Es meg is tartani? És más nap már — nincs. Nem lehet. Volt. De nincs! — Volt, van és lesz ! — Nincs! Majd meglátja, hogy csalódni fog. De még mennyire. Jó. Ne csalatkozzék ! De ha csalódik, nekem nagy elégtételem lesz. * * * E pillanatban ének hangzik. Gyönyörű karácsonyi ének. Kedves, lágy szinfonia, mely az élet fájdalmából, az élet tiszta gyönyörébe olvad. A busongó múlandóságból a reménység ébredező hangjába . . . — Mi az? Talán tündérek éneke, szól a fiatalabb beteg Felemelkedik és még jobban figyel. — Az bizonyos, hogy nem e világról való. Nem emberi hang. Szellemek hangja. Talán értem jönek Csakhamar be léptek az ápoló apácák. Egy betlehemet hoznak. Leteszik és újra felhangzik az előbbi ének. — Megváltónk született, örvendezzünk...! És szól az ének tovább lágyan, szépen, csendesen, majd az az emelkedett sziv ritmikus, fokozódó derűjével . Aztán távoznak . . . — Milyen boldogok ezek az ártatlan leányok? Ők hisznek. Ök egész napon át dolgoznak, a rettenetes munkát végzik. És énekelnek. Szépen, kedves<*n. így csak az angyalok énekelnek . . . Aztán keserű mosoly, szatirikus szó ömlik el ajkán : — Angyalok? Megváltó? Régen hallottam róluk. Akkor még gyermek voltam. Hogy elmúlt! Hogy milyen más világ következett! Ahol nem voltak angyalok. Csak démonok. Nem volt Megváltó, csak sirás, csak temetés. Világ! Te hálátlan világ ! És hangosan zokogott a beteg . . . * •» * A másik beteg arca szinte pírban égett. Rászögzé tekintetét beteg társára. De nem szó- lőtt. semmit. Nem jött szó ajkaira. Ha szive meg is indította ajkának mozgását, mire a szó gondolatán keresztül jutott, oda fagyott. Moccani se birt az ö ajka. Mert nem csak érzett. Ölő, rettenetes érzést, amilyet a nagyot csalódott lelkek éreznek. De gondolko dott . . . mélységesen gondolkodott. Mi is a szó az érzelem kifejezésére? Még a gondolatára is? Egy titkos könycsepp, egy csillogó harmat a szemben — százszor erősebben jelzi a szív viharát, mint — a szó. Jelezte is. És észre is vette a beteg társ. De nem illetödött meg. Hanem magához térve, keserűen szólott: — És ön még mindig várja barátját? — Határozottan várom. Ö itt leszen. # * ff Veröfényes szép karácsony nap van. A nap uralkodik a tél ridegségén. Reggel van még, de a ködöt máris legyőzte. Kibontja megmeredt szárnyait és szétszórja sugarait. Egy sugárka a betegek szobájába is behatol. — Hogy játszik velünk a téli napsugár, mondja keserűen a fiatalabb beteg. Talán utolsó kacérkodása, amit velem ifjúságomtól kezdve végzett. A beteg társ nem szólott. Mély gondolatokban ült ágya szélén. Kezeit összekulcsolta, mint a hivő ember szokta, mikor imádkozik. — Még most is remél, még: most is vár ön valakit. Kopogtattak. Egy fiatal pap lép a szobába. Kezében feszület van. Arcán a hit derűje mosolyog, ajkán a szeretet hangja szólal meg. Hát eljött, egyedüli barátom, aki még megmaradt e világban, — szólott felindulással, de látható örömmel az öregebbik beteg. Isten hozta. Es megcsókolta a neki nyújtott — feszületet. Azán oda fordult beteg társához. — íme, ez az én egyedüli barátom, akit vártam és aki megérkezett . . . — A tisztelendő atya? kérdezé a fiatalabb beteg. Igazán szép tőle. — Az egyház szolgája. A feszület, a Jézus, akit ö hozott el nekem. A vallás, a hit egyetlen igaz és hii barátja az embernek. Hej, mert én is gazdag voltam. Nekem is sok barátom volt, mint önnek. Miniszterek, nagy, hatalmas emberek. Hol vannak, hol maradnak ök ? Nincsenek ! Egyedül Q jött el, Krisztus, aki született, hogy megváltson — a kereszten. Néma csend borul a beteg-szobára. Csak az öreg«ább betegnek lassú, csendes zokogása hallatszik. A fiatal beteg pedig oda hajlik a feszülethez, mohón csókolja meg azt és hulló könyei közt mormogja : — Krisztus Jézus született, megváltott... higyjünk és örvendezzünk ! A tizenhármáé szám. A tizenhármas számot sokan szerencsétlennek tartják és babonásan irtóznak tőle. Vannak azonban olyan emberek is, a kik e számnak szerencsét tulajdonítanak. Ez utóbbiak közé tartozott Wagner Richárd, a nagy zeneszerző, kinek életében a tizenhármas szám különös szerepet játszott. Wagner 1813-ban született, neve tizenhárom betűből áll és tizenhárom operát komponált. A Tannhäuser partitúráját április 13-án fejezte be. A Nibelung-trilógia díszelőadása, melyen I. Vilmos német császár, II. Lajos bajor király és számtalan udvari méltóság és arisztokrata volt jelen, 1876. augusztus 13-án volt Beyruthban. Egy tizenhármas szám mégis szerencsétlenséget hozott fejére: 1883. február 13-ika, amikor tudniillik hirtelen meghalt.
