Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-20 / 50. szám
394 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Mely nélkül — nincs, nem lehet virágzó nemzet. Szent jkarácsony ünnepén a nemzet boruljon is le a Gondviselő Isten színe előtt. Adjon hálát, hogy a nemzet értelme, szive, akarata megtalálta azt az utat, hol a hit és honszerelem egymás keblére borulva, boldogítja a hazát. A szegények és gazdagok Jézuskái. Irta: Bodnár Gáspár. A kastély magasan emelkedik ki a kopasz fák között. Alkony lebeg a tájon. Esztike, az urasági kastély kis úrnője sötétkék téli ruhájában, vállán könnyű kendőcskével, vígan szaladgál a park utain. Játszadozik, kötekedik a szállingó hópelyhekkel. De egyszerre csak'-megáll. Öreg béresüket pillantotta m»g. Tisztogatja a jó öreg a park utait a folyton szálló hótól. Esztike könnyed léptekkel az öreg béres háta mögé suhan. Kis kezeit annak nyaka köré fonja és olyan kedvesen kérdezi: — Édes, kedves bácsikám, ugy-e hogy kötekedik veled a folyton szálló hó ? — Játszani szeret ő is . . . — válaszolt nevetésre táarult, máskor komoly, ábrázattal az öreg béres. — De kiteszek rajta.... — Úgy úgy, bácsikám ! de mondjad csak öreg bácsikám-, vannak-e neked is ilyen kis gyermekeid, amilyen én,vagyok? Az öreg csaknem visszahőkölt annyira zavarba esett a kis úrnő kérdése miatt. Csaknem dadogva válaszolt, mintha most is vizsgálaton volna az iskolában. — Nekem csak kis unokáim vannak. Gyermekeim mint felnőtt számban vannak. — És bácsika, te unokáiddal élsz egy házban ? — Igen, kis úrnőm, — felelt az öreg. most már bátrabban — együtt lakunk. — Hát mondd meg csak bácsikám, azok a kis unokák várják-e a kis Jézuskát ? — Várják-e? Hej, várni várják, kis úrnőm. De hát . . . Tetszik tudni ... A szegénynek szegény a Jézuskaja is. Nagy beszédnyomatékka! ejtette az öreg béres az utolsó mondatot. Mert bár olyan az öreg a faluban, mint Cato volt a maga köztársaságában. Régi, régi vágású. De két korszak, a bekövetkező, szociális időknek határán állva . . . ragaszkodott ugyan ahhoz, ami volt, de a fiatalok sejtelmet vetettek leikébe . . .ahhoz is, aminek következnie kell . . . Ám a kis úrnő is jó iskolában nevelkedik. Meg tud ő felelni az ilyen sejtelmekre is. — Oh bácsikám, — mondja ellenállhatatlan kedveséggel,— ne higyjen ilyet, bácsikám. Akis Jézuska nagyon gazdag. Olyan gazdag, hogy a szegényeket is gazdaggá teszi most. O nem csak a gazdagok, de a szegények Jézuskája is. Szólott a kis okos leány, azután eltűnt, mint egy sebesen szálló angyalka. A kastély nagytermében pedig sok ember gyűlt össze ez órában. Ott volt az egész nagy vidék. Tanácskoztak. A nép elégedetlen. A telkekbe uj vágy, uj eszme szállott. Akik eddig együtt éltek, egymáshoz tartoztak, a nemzet egészét alkották, szétváltak, mind az oldott kéve. Mi a teendő? Az egyik szónok erélyes fellépését óhajt a paraszt ellen. Mert a paraszt hálátlan. A másik a szövetkezetét ajánlja, mely az összetarto- zandóság erejét fogja kifejleszjeni. A hölgyek nő egyesület alapítását sürgetik. A kastély ura minden eszmét szépnek, üdvösnek tart. De addig mit sem érünk velük, mig eszme marad. Tenni kell! A parasztot megbecsüljük. A nemzet véréből, testéből, leikéből való testvéreink ők. Az erőszak még jobban elszakítja a bizalom szálait. Pedig az a baj, hogy ezeket a szálakat bizony magunk is szaggattuk, téptük .-. . — Úgy van ! Tenni kell 1 És az urak, hölgyek ezer jó szándékkal oszlanak szét . . . i * — Édes mamukám, — szól a kis Esztike még aznap este jó anyjának Mondd meg nekem, a gazdagoknak gazdag, szegényeknek szegény Jézuskájuk van ? A kérdést hallja az apa is. De úgy viselkedik, mintha nem figyelne oda. A mama pedig zavarban van. Alig tud feleletet találni . . . Nagy erejébe kerül, mig szóhoz juthat . . . — Oh leányom, hogy kérdeszhetsz ilyet. Csak egy Jczuska született és igy csak egy Jézuska van. És ez a Jézuska, mikor fel»#tt, azt mutatta cselekedeteivel, hogy jobban szereti a szegényeket, mint a gazdagokat. Szegények közt érezte magát legjobban. És mondta, hogy szegények mindig lesznek közöttünk. . A leányka figyel. Arca olyan lesz, mint a Boldogság angyaláé. Szárnyai nőnek, lepke módjára röpködni körül a -nagy termet. Tapsol, nevet, sir . . . Éppen agy, mint mikor a szív boldogságában nem bir önmagával. Az apa meglepetve figyeli a jelenséget. És úgy eltűnődik rajta. Mi történhetett e gyermek lelkében, té- pelődik, gondolkodik. Vagy talán az uj kor szocillis eszméje . . . már a gyermeki lelket, szivet is megmozgatja, hullámokba hajtja? Ki tudja, ki tagadja. — Édes apukám. — igy beszél másnap Eszter az ő kedves apjának. — Mondd meg nekem, szabad-e a jó Jézuskától valamit kérni ? — Szabad édes gyermekem. — Levélkében is ? — Levélkében is. — Hát akkor nagyon kérlek édes apukám, engedd meg, hogy Esztike levelet írjon a jó Jézuskának. — Hát te már levelet is tudsz Írni ? — Én úgy érzem, édes jó apukám, hogy amit én akarok Írni a Jézuskának, azt le tudom írni. És Esztike már ott ül a tanulószobában. Arca lángban ég ... A levelet irja. Lassan megy, de annál biztosabban. Sikerült is. Csinosan be is zárja meg is címezi: — A kis Jézuskának . . a magas menyországba.
