Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-12-13 / 49. szám

388 MAGYAR FÖLDMIVELÓ — Zsuzsa asszony — szokta volt mondani az öreg pap, vigyázzon, mert a ki mivel vétkezik, az által fog bűnhődni. Zsuzsa néni meg ilyenkor megtörölte kisirt sze­meit és bement a káplán tisztelendő úrhoz. A káplán szobában pedig egy ifjú papot talált. Lába gyökeret vert, szava elálott, hogy történhetett az meg, hogy az ő hire és tudta nélkül uj káplán jött. Végre mégis erőt vett magán és végtelen örö­mének adott kifejezést, hogy ilyen derék papot vol­tak szerencsések megnyerni. — Igazán, ideje is már, hogy attól a másik káplán úrtól megszabadultunk. — A misét is csak elhadarta, a predikáció-szék- ben meg olyan volt, mint egy anyámasszony. — Aztán meg .... no nem szólok sémit; a világ rossz, sok mindent kitanál. Igaz, hogy nem mozog a falevél, ha a szél nem fújja. . . . de nem is mondok semmit. — Ne is mondjon — szólott egész hévvel a káplán ur, mert ha még egyszer merészkedik az én paptársamat ily igaztalanul, ily gonosz indulatból megszűrni, kénytelen leszek önnek ajtót mutatni. No lelkem káplánom, neked sem kell több. Jobb lenne mindjárt, ha össze pakolnál és mennél messzire, nagyon messzire, a meddig Vércse Zsuzsá­nak nyelve el nem ér. Igaz, hogy az ifjú pap első találkozásra megis­merte az ő vendégét Hallotta különben már, mennyi keserűséget [okozott elődeinek, hogy beszennyezett már egyszer egy ártatlan embert — e veszedelmes asszony. Ártatlanságának, hivatásának teljes öntuda­tával akarta tehát a fulánkot az első percben kitépni. Sikerült-e? Bizony nem tudom. Mikor egy másik káplán ur elmenőben volt, ak­kor is megjelent Vércse Zsuzsa a plébániában, si­ratta a jó papot, kezeit csókolta, kinél szebben soha, senki sem prédikált. Azt hiszem, e körülményekből és az uj káp­lánnál való párbeszédből sejtheti az olvasó, hogy Vércse Zsuzsáiménak gonosz még a zúzája is. Meg­sértve földig alázva hagyta ott Vércse Zsuzsa a a plébániai lakot. — Megállj kishercegnő, majd reád bfítölök — mormogta és becsapta az utca ajtaját. Az ilyen nevezetes özvegy asszony soha sincs magában. Hogy is lehetne a vezér katonák nélkül? Vércse Zsuzsának is volt hadserege. Egy-egy varróné, mosóné, kofaasszony ...........elég tehetséges arra hogy Zsuzsa néni magasztos elveit megértse és hive legyen. Valóságos gyűléseket tartanak aztán az ilye­nek, mossák, vasalják az embereket! Sokszor meg­döbbenve kérdezzük: honnan jött a szél, mely fel­kavarva a nemtelen hirt ? Zsuzsa néni bosszútól eltelten sietett lakására. Ez a sietés meg abban állott, hogy ugyan most csak 9 órát ütött a toronyóra, de szerencse, ha déli ha­rangszóra haza ér. Hja az ilyennek sok a dolga. Egyikkel másikkal találkozni és a napi eseményeket meg nem rostálni, ez a határos a bűnnel. A leirt események után első volt Rostásné, ki­vel Zsuzsa néni találkozott. — Hallottad ? — Nem én Zsuzsa néni! — Uj káplán jött! — Bizonyosan jobb, mint a másik volt. — Az Istenért! ilyet ki ne merj engedni a szádon. Olyan büszke az lelkem mint, mint egy kis király. A szeme se jól áll. Haja bozotos, beszéde olyan, mint egy kisasszonyé. „Nem hiszem, hogy so­káig itt maradjon. Hogy estig mi minden mondatott még el az ártatlan papról, azt elgondolhatod szives olvasóm. Egy hét múlva pedig nem volt rosszabb pap a vilá­gon, mint ez a fiatal káplán. És sokan hitelt adnak ám az ilyen híreknek, hiszen mindezeket egy olyan jámbor asszony mondja, ki idejét a templomokban, imádság és ájtatósság közt tölti. Az öreg pap, mikor a történtek után fiatal káp­lánjával találkozott és ez elmondotta a jelenetet, csak annyit szólott: — Öcsémui’am, ez az asszony sok keserűséget okozott már nekünk. * * Este volt. A fiatal káplán "fáradtan tért haza. Az iskolában tanítását végzé, majd betegeit látogatta meg, aztán temetett. Épen arra gondolt, hogy napi imádságát végezze, midőn egy levelet hoztak neki. Lázas izgatottság közt olvasá. Felvette kabátját és hazulról — elsietett. A város külső utcáján állott egy kis fehérre meszelt ház. E házban lakott egy nő leányával. Senki sem tudta, honnan jöttek, kicsodák, miből élnek olyan titokzatosság vette körül az egész házat. Oda nem járt senki sem. Ők sem mentek sehova. Nagy ritkán az udvari kis kertben láttak egy tizennyolc éves lányt. Olyan kedves, oly szép vala e nő, hogy a ki egyszer látta, sohasem feledhette el. A fiatal pap e ház felé tartott. Sötét volt, az utcán pislogó lámpák alig világítják be az utakat. Bement. Egy jó óráig lehetett ott — aztán ugyanazon utón visszatért. Úgy látszik a fiatal papnak ez volt első láto­gatása a háznál. Az elsőt azonban követte a többi is. Hét hét után, egy bizonyos órában, azon az utón bár ki is találkozhatott a káplán úrral. Azt hiszem természetesnek fogja találni az ol­vasó, hogy a káplán urnák az esti látogatását, leg­első volt a ki figyelmére méltatta — Vércse Zsuzsa. Nem egyszer meghúzódott az utca egyik szegletében és elfojtott lélegzettel leste, a mint a fiatal pap be­ment. — Meg vagy jó madár — suttogta magában — te kis büszke, majd letöröm szarvaidat. És járta a sort naponként, beszélt érdekesebb­nél érdekesebb dolgokat. A közönség könnyen hivő. A rossz hirt jobban szereti, könnyebben tovább adja. A jót hamar feledi, vagy egyszer megdicséri —aztán többé nem emlékszik reá. Vércse Zsuzsa gondoskodott arról, hogy ez a látogatás ne maradjon titokban. — Lelkem komámasszony — mondá egy reggel, nézze csak az a káplán ur most beteghez megy, majd este másfelé fog menni. — Hát csakugyan igaz ? — Verjem lábam gyökeret, ha saját szemeim­mel nem láttam.

Next

/
Thumbnails
Contents