Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-13 / 49. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 389 — Azt mondják ő pénzeli. — Persze, hogy ő. — És az ilyen embert megtűrik. Nem letöröm szarvait kis büszke. Összeállunk és feljelentjük a püspöknek. A fiatal pap meg halad az utcák nyílt során . . . viszi az élő kenyerét, a haldoklók úti eledelét. . . . a szentséges ostyát. Egy szegény mester emberhez megy. Olt fekszik a kenyérkereső végső imájában. Ágya mellett öt apró gyermek sir, egy végképen kimerült nő térdel. A fiatal pap arca egy pillanatra elkomorul. Majd oda lép a beteghez, arca vidám lesz, bizalomba indítja betegét. Csöndesen elvégzi imáját, részesité a vigasztal szentség kegyelmében . . . Aztán menni készül. Az öt apró gyermek ruhájába kapaszkodik. . . — Tisztelendő ur, ne hagyja meghalni apát. — Tisztelendő ur — szól a legnagyobbik — már két napja egy darab kenyerünk sincs. A káplán szeme megtelik könynyel, alig tud uralkodni önmagán. Kiveszi tárczáját. — Asszonyom — mondá — én is szegény ember vagyok, de fogadja tőlem a mim van, nagyon szívesen adom. A szegény nő reszketve vévé át a pénzt, megcsókolta a jólelkü pap kezét. — Áldja meg az Isten minden lépését. És erről nem tud nem beszél senki sem! * * * Az idő múlt. A káplánról szállongó hírek szé- lesbedtek. Ő maga is észrevette a suttogást. Tudta honnan fuj a szél — de hallgatnia kellett. Egyetlen szava melyet saját becsülete védelmére kockáztatna, veszedelmet hozhatott volna azokra, kiket szeretett s kikért meghalni is kész volna. Óh a papnak is van fájdalma. A világ keveset tud erről; minek is vinné a világ piacára könyeit. Nem értik meg ott e könyeket. Az ifjú papnak is sokszor omlottak könyei kis szobájában. Nem látta azokat senki sem, csak a jó Isten, a ki feljegyzi a könyhullatást is. Egy reggel táviratot kapott a káplán. Reszkető kezekkel bontá fel ... s midőn elolvasó, szemeit elfutó a köny. Örömkönyek voltak ezek! Rohanva szaladt főnökéhez. Az öreg pap szinte megijedt e szokatlan megjelenésétől. — Bátyám — szólott visszanyert nyugalommal az ifjú — most elmondhatok egy nagy titkot, mit még a logjobb emberem előtt is rejtegettem. Tudja nagyon jól, hogy az én apám politikai üldözött. Évek óta bujdosik ; szegény és hontalan. — Todom öcsém — vágott közbe a jó öreg. — Hogy anyám és testvérem is üldöztetnek, mert a hontalanokat menekülni segítették. — Tudom jól öcsém. — Hát a mai napon atyám és családom kegyelmet kaptak. — Kegyelmet? — kiáltott az öreg pap örömittason és oda rohant a fiatal emberhez, hogy megölelje azt. — Anyám és testvérem — folytató a káplán — már hónapok óta itt laknak .. . névtelenül . . szegényesen . . . — Itt laknak e városban ? — Itt e városban. Többet nem szólhattak! Egymás nyakába borultak és sírtak mindketten, mint a gyermekek. Az öreg pap még a jelenet hatása alatt volt, midőn kopogtattak. Yérzse Zsuzsa lépet be harmad magával. Vércse Zsuzsa volt a szónok. Előadta, hogy a káplán tisz telendő ur hónapok előtt egy özvegy asszonyt és egy fiatal leányt hozott a városba; a külső soron lakást fogadott nekik és azóta a nép botrányára . . , majd mindennap titokban odajár és ott dőzsöl. A hívek ezt tovább nem tűrhetik. Folyamodást irtunk tehát a püspökhöz, hogy ezt a büszke papot innen tegyék el. — Jól van, — mondá az öreg pap — holnap reggel jöjjenek el és a választ megadom. Másnap reggel a három asszony ismét beállított a plébániára. — Ismerik önök — kérdé az öreg pap — azt az özvegyasszonyt és leányát. — Igen ismerjük — feleiének nagy hetykén. E pillanatban lépett be a mellékszobából a káplán ur anyja és nővére. — Megbocsátok önöknek — szól az anya nyugodtan — de tudják meg, hogy a káplán ur az én fiam, ez pedig az én lányom. A három asszony majd sóbál vány á változott. — Igen asszonyom — vette fel a szót az öreg pap — az igazi vallásosság nem a külsőségnek puszta gyakorlásában áll, hanem a szív benső buzgóságában. Az olvasó nem illeti meg önt, mert a kinek tiszteletére azt imádkozni hell, az nem szereti és nem kedveli az ilyen szenteskedőket. Most vonuljon félre és kérje az Istent, hogy bocsássa meg hibáját. * Vércse Zsuzsának azóta nincs a városban becsülete. Szemlesütve járkál utczáról utczára és a ki látja ujjal mutat reá. Bodnár Gáspár. Különböztessünk! Tudvalevő dolog, hogy Magyarországon az úgynevezett koronás bankok, mint szövetkezetek gomba módjára teremnek. A főváros, a vidék tele vannak az ilyen piculás bankokkal. Következetesen szövetkezetnek nevezik őket s mikor egy- egy iiyen szövetkezet csődöt mond, vagy kitűnik alapításának célzata, a spekulációk, csalások egész sora : akkor persze az újságok elfelejtik jelezni, hogy ezek a szövetkezetek nem a Károlyi Sándor vagy keresztény szövetkezetek soraiból valók — és egeszen más szövetkezetek. Most is hoznak a lapok egy közleményt ily cimen : Lesújtó kritika a szövetkezetekről. Egy bírói Ítélet ugyanis kimondotta, hogy a vádlottat azon a cimen kellett felmenteni a rágalmazás vádja alól, mert a vádlott tekintettel arra a rosszhírre, melynek a szövetkezetek örvendenek, nem járt el gondtalanul, amikor a feljelentést megtette. Akadtak felületes olvasók, akik csak azt olvassák, hogy itt a szövetkezetekre mondott a bíróság lesújtó kritikát ... és tekintet nélkül a különbségre, ami ezen koronás szédeigő szövetkezeteink közt van — váltig mondogatják: — No, olvastad az Ítéletet a szövetkezetekről? Hát olvastuk, de különböztessünk! Itt nem a mi szövetkezeteinkről van szó, hanem egészen más bankokról, melyektől minket egész világ választ el.
