Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-12-06 / 48. szám
MAGYAK FÖLDMIVELŐ 379 nélkül. Hol a biztosíték, hol a villámhárító? Kinek és kiknek van kedve oly országban gyárakat emelni, ipart űzni vagy befektetéseket tenni, melynek életében hiányzik az első kiinduló pont, a legelemibb kívánság: az ország, a nemzet védelme. Nem oktalanság-e tehát, ha mi a földmi- velő, a gazdaságnak megerősítésében, pártolásában, védelmében, osztály érdeket látunk. Nagy, hatalmas nemzeti érdek ez. Karácsonyi vásár. A karácsony nemcsak a szeretet ünnepe. A spekulációé is. A hivő lélek kegyeletes érzelmek közt várja a karácsonyt. Az üzlet ember lázban van. Hogy és miként fizet a — karácsony. Akiknek egyébként nem kell a hit, nem kell az ünnep, most kell. Most jó. Most jó a vallás. Tisztelt az egyház. Mi is volna, ha nem következnék egy-egy ilyen ünnepi vásár. Hát hiszen jól van. Legyen vásár. Nem baj az. Ki is tenne kifogást ellene? De ahova már fejlődött, de ahova már jutott ez a vásár: az már botrányos. A divat, a gyári leleményesség, a kereskedőspekuláció immár kevés idő múlva teljesen kiforgatja az ünnep jelentőségét. Ez a világ a keresztény világot, szellemét nem ismeri. Teljesen idegen tőle. Hát előveszi a maga fantáziáját és csinál olyan karácsonyi figurákat, emlékeket, tárgyakat, ami éppen ellenkezője annak, ahogyan a hívekben a karácsony igazi jelentőségét, illetőleg érzelmeit felkelteni kellene. Hohó, ezt nem engedhetjük. Nem az a világ fogja meghatározni, hogy mi kell ami lelkűnknek, szivünknek, emlékünknek, gyermekeinknek. Hanem meghatározzuk mi magunk. Az üzletet türjük egész addig a határig, mig kíméletlenül bele nem markol a keresztény hivő leikébe. Azontúl — elég. Azontúl már tennünk kell. Tessék csak végig nézni, főleg városokban, mi mindennel csalogatják a keresztény népet a karácsonyi vásárra. A szegény falusi népet is. Ne üljetek fel, atyámfiai . . . Semmit sem vegyelek, ami nem a kereszténység benső szellemét, érzelmét, hitét szolgálja. Se könyvet, se más tárgyat. Arra is vigyázzatok, vájjon egyes kegyeletünk tárgya nincs-e elrútítva, elferdítve. Ugy-e furcsa lenne az, ha keresztény ember árulná a más, nem keresztények ünnepi tárgyait, emlékeit, szükségleteit. Mindenki csudálkoznék, nevetne rajta. Csak az nem csuda és nem nevetséges, ha a keresztényeknek árul keresztet, jászolt és más hasonló dolgokat a nem keresztény. Tehát az, aki azokat a tárgyakat babonának, meg a jó ég tudja, minek tartja. Ne tessék azon csodálkozni, hogy mi ezeket és igy írjuk. Mi nem bántunk senkit. Mi tiszteljük másnak vallásos meggyőződését. Sőt dicsérjük is. Mert kell, hogy minden embernek hite, vallása legyen. Positiv, tényleges vallása. De már csak még sem lehet tovább tűrni, hogy a mi vallásunk, különösen a kath. vallás tárgyai, kegyeletes érmei, feszületéi, jászol, betlehem, szobrok ne ami dolgunk, ne ami meghatározásunk tárgyai legyenek és maradjanak. Ne bántsák azokat! Ne nyúljanak hozzá; ne alakítsák a maguk fantáziája, szeszélye szerint. A keresztény ember vásároljon karácsonyra olyan emléket, olyan ajándékot, amilyen az ünnep méltóságának és jelentőségének megfelel. Dikszi. TÉLI ESTÉK. Hogyan nevelik a nőket Japánországban? A japán gyermek, mihelyt megszületik, japán számítás szerint már egyéves. Japánországban szokás, hogy az ismerősök meg a rokonok az újszülöttet anyjával együtt gazdagon megajándékozzák. A csecsemő különösen sok finom gyapjú- meg selyemszövetet kap ruhácskára. Minden ajándékhoz szárított halat és tojást mellékelnek, a mi — hitük szerint — szerencsét hoz. Ha a gyermek egyhónapos ünnepies körmenettel az összes rokonok és ismerősök a templomba kísérik, a hol valamelyik Istennek ajánlják védelmébe. Ettől a perctől fogva egész életén át ennek az Istennek az oltalmában van. Hozzá fordul minden kérésével és tőle vár orvoslást és segítséget minden bajában. Ez után az ünnepies tett után a szülők rizst, halat meg tojást küldenek az újszülött megajándékozóinak. A japán gyermek ifjúkora a zavartalan és megelégedett boldogságnak láncolta. A legkisebb csöppséget is mindjárt kimonóba öltöztetik. A nálunk szokásos pólyát Japánországban nem ismerik, a csecsemőt nem szorítják párnákba és nem kötözik le annyira, hogy alig tud mozogni; kezecskéjével, lábacskájával úgy hadonászhat, a hogyan jól esik neki. A jobbmódu családban a csecsemőt a szolgálónak adják át, a ki az apró jószágot a hátára köti és igy végzi a házi dolgát. A szegénysorsuaknál a nagyobbik testvér köti hátára az alig néhány hetes gyermeket is addig cipeli magával, mig a maga lábára nem áll. Különösen látvány Japánországban, mikor hét-nyolcéves leánykák, ezzel az eleven batyuval a hátukon, lapdáznak. A kis japán leánykát zsenge korától fogva föltétien engedelmességhez szoktatják. Az ellentmondás nélkül való szófogadás japán fölfogás szerint az asszony legszebb és legnagyobb erénye. A japán nő egyetlen hivatása és foglalkozása a háztartás. Az erre való előkészülésben merül ki az az egész leánynevelés. Vén kisasszonyt nem lehet találni a fölkelő nap országában, ott minden leányt feleségül vesznek. A japán férfi azt tartja, hogy a leány azért van a világon, hogy feleség meg anya legyen belőle. A fiatal leányoknak egyetlen kívánságuk, hogy tessenek a férfiaknak. Ezért a csinosítás minden csinját-binját alkalmazzák, anélkül azonban, hogy kacérkodnának. A kacérságot meg e csókot nem ismerik Japánorszában. Minden héten kétszer-háromszor nyilvános fürdőbe mennek a leányok, de olyan forró vizet használnak, hogy európai ember leforrázná magát vele. Különös gondot fordítanak a haj ápolásra. Csak a kékes-fekete hajat tartják szépnek s ezért minden leány ilyen színűre festi a haját az írisz gyöke-
