Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-12-06 / 48. szám

380

MAGYAR FÖLDMIVELÓ

révei. A festésben igen járatosak; kora ifjúságoktól fogva külön tanítónők oktatják őket erre a tudományra.

A japán nevelés főelve a gyermekben, különösen a leányban az önmegtagadás, meg az önuralmat kifejleszteni. A japán leánynak örökösen mosolyognia kell, még akkor is, ha sírásra áll a szája. Soha sem szabad rajta észrevenni, hogy talán bánat vagy szomorúság gyötri. Tisztának, kedvesnek és vidámnak is kell lennie. Mihelyt felnőttnek tekintik (ez tizenkét- tizennégy éves korában történik), a háztartásban bizonyos kötelességet vállal. A háznak legidősebb leánya szolgálja ki a vendégeket, az ő kötelessége a finom rizsbort úgy önteni az apró csészékbe, hogy minden sértést elkerüljön; egy-két csöppel több vagy kevesebb a kelleténél, ugyanis halálos sértődést okozhat és a ház vendégszerető hírét örökre kompromittálhatja. A vendég csak a ház urával ül az asztalhoz, a háttérben áll a gazda leánya két cseléddel és ügyel a vendég kívánságára. A szülők távollétében a nagy leány fogadja a látogatókat és neveli az apróbb testvéreket. A szegényebb sorsú családok nem tartanak cselédet, ott minden házi teendőt a leányok végeznek. Az anya csak a főzést vállalja, meg ügyel a leányaira. Azonban a japán leányok élete nem áll csupán rideg kötelesség- teljesítésből, vannak nekik is olyan napjaik, a melyeken mulatnak és vigadnak. Ilyen ünnep a Cseresznyefa-virág, meg a Krizanténum ünnepe. Ezen a két napon az egész család virágba borult fák alatt tanyázik és vigadozik a kicsinyekkel. Kedves ünnepe a leányoknak a baba-nap is, a mely minden hónapnak harmadikára esik.

Mihelyt a japán leány betöltötta tizenhatodik életévét, vőlegényt keresnek neki. Szabadon választhat a kiszemelt férfiak között, senkinek sem jutna eszébe, hogy valamely vőlegényhez hozzá erőszakolja, és igy emberi számítás szerint boldog házas- életnek nézhet elibe. Szerelmet és gyöngédséget nem kiván a japán férj feleségétől, csak föltétien engedelmességet. A menyasszony hozományul készpénzen kívül (ha van) annyi selyem kimonót kap, hogy egész életére el van látva ruhával, ezenkívül a főzőedényt meg a teakészlelet (apró finom porcellán csészéket ezüst kannákkal) neki kell a házhoz hozni, úgyszintén néhány meleg takarót, meg egy kézimunka-kosárkát. A lakodalmat nagy ünnepiséggel ülik meg. Ott szokott lenni minden rokon és ismerős. Az esküvő után megkezdődik a japán nő rabsága: teljesen az urától függ, nincs sem akarata, se véleménye, eleven automata, a melyet a férj önkénye igazgat. A gyermektelen asszonytól minden szertartás nélkül elválhat a férfi. Mennél több gyermeke van az asszonynak, nagyobb a becsülete a férje családjánál. Ha özvegységre jut, a legidősebb fia uralma alá kerül, ez parancsol neki és az anyának nem szabad az ő engedelme nélkül még az utcára sem lépni. Szóval a japán nő örökkön örökké rabszolgasorban él és mindig kiskorú marad. Ezeknek a viszonyoknak akarnak most véget vetni a haladás szellemétől megihletett intelligens japán nők. A mozgalom már meg is indult a sárga vizek hazájában: európai minta szerint berendezett iskolákat nyitottak, hogy a leányok általános műveltségben részesülhessenek és lerázhassák magukról azokat a bilincseket, a melyeket évezredes zsarnoki hagyomány kovácsolt a japán nő testére és lelkére.

K Ö Z E G É S Z S É G.

Első segítségnyújtás a család körében.

— Irta : Dr. KOVÁCH ALADÁR, bír. tanácsos — Budapesti önkéntes Mentő Egyesület igazgató főorvosa.

Köztudatba ment, hogy mindenkinek érteni kellene az első segítségnyújtáshoz. Csakis épen a társadalom alapja, a család az, amelybe nem tudtak behatolni a segítségnyújtás eszméi, pedig a családi életben kellene biztosítani azt, hogy ivadékainkat, gyermekeinket ne érjék bajok, vagy ha ez mégis megtörtént, olyan közel legyen a segítség, hogy eleje vétessék minden körülmények között annak, hogy a kicsiny bajból nagy veszedelem származzék.

Ha a családról beszélünk, akkor első sorban gyermekekre gondolunk; különösen a fiatalokra, akik legjobban rászorultak arra, hogy tehetetlenségükben megvédjük őket; mivel pedig az apróságokkal a legelső sorban az anyák foglalkoznak, olyan intézkedéseket kellene tenni, amelyek az anyák figyelmét hívják fel azon tennivalókra, amelyeket akkor kell foganatosítani, ha gyermekeinket valami baj éri. Arra kellene tehát törekedni, hogy az első segítségnyújtás tanai a család körébe is befurakodjanak. Különösen a nők taníttassanak ki az első segítségnyújtás tanaira. Ez által nagyon sok bajnak vennénk elejét. Hiszen az első segítségnyújtás szabályainak ismerete nagyban neveli az öntudatot és nem hiszem, hogy az az anya, aki tudja, hogy mit kell tennie a megsebesült gyermekkel, annyira megijedjen a bajtól, hogy elveszítse fejét és olyat tegyen, ami csak növeli a bajt, amely már úgyis reá nehezedik a dédelgetett és annyira szeretett gyermekre. A nagyobb gyermekek kioktatásával minden vonalon az állam is foglalkozik. De még nem elég behatóan. A legtöbb iskolákban, különösen azokban, amelybe a felnőtt ifjúság jár, mindenütt tanítják az első segítségnyújtást. De sajnosán nélkülözzük a tanítás azon fejezeteit, amelyek alkalmasak arra, hogy már a szegény piciny gyermek leikébe belecsöpögtessék azt a tudatot, hogy bajba esett társaikon segíteni kell. Pedig épen a gyermek fogékony lelke alkalmatos arr hogy megtanulja hogy ha játszás közben vagy akár az utcán valakit baj ér, nem kell fejvesztetten ide-oda kapkodni, a bajt eltitkolni és olyanokat tenni, amiknek alkalmazását csak haszon követi és amit a gyermekkel is meg lehet értetni kellő keretben és élénk előadásban.

Aki azt hiszi, hogy azt követeljük, hogy a fiatalságba tölcsérrel töltsük az orvosi tudományt, az csalódik. Mi csupán az tartjuk célszerűnek, hogy oktassuk ki a gyereket épen úgy, mint a felnőttet arra, hogy mit nem szabad tenni baleseteknél. Annyi rósz szokás terjedt el, annyi vétkes babona nyomja el a helyes intézkedéseket és gondolkodást az életben különösen akkor, ha bajjal állunk szemben, hogy bízvást állíthatjuk, hogy számtalan esetben egyszerű eljárásokkal megmenthetjük az életét annak, akit helytelenül alkalmazott kínzással megölünk vagy egész életére szerencsétlenné teszünk. Hiszen a legtöbb úgynevezett művelt ember sem tudja:

hogy nem szabad a sebre tiszta kötőszeren kívül egyebet tenni; tehát meszet, falevelet, pókhálót földet, ganéjt a sebre tenni ártalmas, mert ezek súlyos vérmérgezést idézhetnek elő,