Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-11-08 / 44. szám

348

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

találtuk, megparancsoltuk a szobaleánynak, hogy nyissa fel.

— Nem tudom, — felelte — a ténsasszony bezárta.

Hajnal nekivetette vállát az ajtónak s az recsegve nyilt fel előttünk. Belépve a sógorom nappalijába, a rabló körülnézett és senkit sem látván, kérdé:

— Hát az öreg mama hová lett? Hová ment innét ?

Sógorom félvén, hogy a rabló ingerültebb lesz, bekiáltott testvéréhez:

— Manci húgom, nyisd ki az ajtót.

Szegény Manci húgom mukkani sem mert, annál kevésbbé az ajtót fölnyitni. Hajnal ennek az ajtónak is nekivetette hátát és kifeszitette. Az égő gyertyát kezébe véve, besietett a sötét szobába, honnét a sötét zugból elővezette Mancit s a mig vonszolta kifelé, egyre kiabál neki:

— Csak ki vele, mama, ki vele. És elő a túró, vaj és majorság árával is!

— Ott van a subláda fiókjában.

— Csak elő keresni —parancsold Hajnal, miközben ismét sógoromhoz fordulva kérdé: — Nos öreg, hol a pénz?

— Itt az asztalfiókban — felelte sógorom s fe lém fordulva szólt: — Nyisd ki, édes Ferkém és vedd ki a nagy számadó könyvemet, abban van a pénzem.

A könyvet elővéve, Hajnal kapzsian elkapta tőlem, de lapozni kezdvén benne, nem találta a pénzt. Dühösen visszafordult:

— Hiszen itt nincs pénz. Hol a pénze? — Villogó szemmel körülnézett a szobában s fölkapva a kályhamelleti juhbélyegző-vasat, erősen rásujtott vele sógorom vállára. Sógorom hozzám fordulva, kérő hangon mondá :

— Ugyan nézd meg Ferkó azt a könyvet, ott van a pénzem a lapok közt,

Én egyet fordítván a lapok közt, ott találtam mindjárt három százast. Ezeket Hajnal rögtön zsebre tette s azt mondván : „Ez nem elégi“ elrántotta tőlem a könyvet s elkezdte maga lapozni. Csakhamar a többi benne lévő bankópénzt is, összesen ezer forintot, megtalálta és eltette.

— Hát az arany- és ezüst-pénz merre van, öreg ur ?

— Arany- és ezüst pénzem nincs, de hol is volna ?

— Hol ? Hát a padló alá van rejtve. Itt kell annak valahol lenni.

— Uram bocsá’ — szólt erre Manci húgom. — Ugyan ki mondta ezt?

— Eb kérdi — felelt erre Hajnal és ismét sógoromhoz fordult s ütni kezdte a bélyegző-vassal, folyvást az arany- és ezüst-pénzt követelve, mert — úgymond — ő hallotta, hogy az itt sok van.

— Az effélét — mondom én — az ember azonnal beadja a takarékpénztárba.

— Igen ám, de másféle pénzének is többnek kell ám lenni, mert úgy hallottam, hogy most adta el a gyapjút és a gabonát, hát annak az ára hol van ?

— A gyapjú árát még nem vettem föl, — felelte sógorom — a gabona árából pedig már mindenféle kiadásokat tettem; a boraim még mind a pincében vannak.

— Lássa, — szóltam én — ilyenfajta úri ember nem hagyja magát veretni. Sógorom egyszerre előadta minden pénzét, mit zaklatják hát ?

— Igaza van, Deák ur. De hát ezüstféle, kanál, kés, gyertyatartó és több ilyenféle mégis csak van itt ? Hol van ?

Szóltunk a szobaleánynak, a ki kinyitotta az ezüstös almáriumot, honnan Hajnal mindent kiszedett.

Majd megint sógoromhoz fordult s kezdte ismét a többi pénzért zaklatni, mire én, hogy figyelmét sógoromtól elvonjam, ezt mondtam neki:

— No jöjjön csak, én is odaadom a pénzemet.

Bementünk az én szobámba, a hol Hajnal körülnézve, meglátja az én ládámat. Ruháimat darabonként kiraktam eléje, de ő igy szólt:

— Hagyja csak, ez úgy sem nekünk való. — De egy bőrtok tűnvén szemébe, ismét hevesen kérdé: — Hát ebben mi van?

— Ebben egy értékes aranytoll van.

— Hát ez mire való? Lehet ezzel írni?

— Lehet, de nem szoktak; én sem Írok vele. Igen kedves emlék ez előttem, melyet Batthyány Lajosné grófné ajándékozott nekem.

— Nohát, ezt csak tartsa meg, mi úgy se tudunk írni. Ugy-e, Kuücs ? — fordult társához.

— Nem ám, — felelt az zordon hangon.

Átadtam neki pénzemet: százharminc forintot

bankókban; egynéhány forint aprópénz is volt nálam, de erre azt mondotta :

— Azt csak hagyja, úgy is kell majd magának útiköltségre, ha visszamegy Pestre.

— Vigyék el, csak a János sógoromnak hagyjanak békét.

Erre eltette azt is. Mikor pedig az éjjeli szekrényen egy kis üveget megpillantott s én megmondtam, hogy fogfájás ellen való cseppek vannak benne és hogy hogyan kell használni, zsebre tette, azután váltamra ütve, igy szólt:

— Maga hát becsületes ember, Deák ur. — Kezét nyújtotta, el kellett fogadnom. Megrázta és igy szólt: — Nem hiába emlegetik mindenütt, hát én sem felejtem el jóságát.

Azután Manci húgomat szólitá fel pénzéért, melyet az időközben a subládából előszedegetett. Megelégedett az odanyujtott ötvennyolc forinttal, mert Manci azt mondta, hogy a többit kiadta. Azután a sógoromhoz fordulva, annak aranyóráját láncostul és pecsétnyomó gyűrűjét vette el s odaadta Kulicsnak. Majd az enyémre pillantott, de mikor kijelentettem, hogy régi emlékem, meghagyta nálam. Azután rátekintve a maga órájára, fölszólalt:

— Micsoda? Már éjfél után jár az idő? Nincs mit késni. Kuiics, te itt maradsz, én majd rendbe hozok mindent. — Kiment, de tiz perc múlva visszatért: — Na most, ha kedves az életük, egy óra előtt innét ki ne mozduljanak és keresésünkre senkit se küldjenek. — Ezzel kiment társával együtt az udvarra, honnét a tovarobogó kocsi zöreje tudatta velünk távozásukat. Én szegény sógorom kezét szabadítottam föl, azután kimentünk az udvarra, a hol a cselédséget a cselédszobába bezárva találtuk. Ezeket két másik, pandur- ruhába öltözött zsivány tartotta puskájával féken.-— Magam se tudom, hogy bírtam ezt ki, — végezte Deák, —csakis nyugalmammal hathattam rájuk-