Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-10-11 / 40. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 315 A leány valóban kövérnek látszott, de csak testre. Arcul alacsony-homloku sváb-tipus, halálszin sápadt. Duzzadt nagy mellére tapasztotta a tenyerét és sírva dadogott: — Nem az enyém!!! Nemi Majd kitudódik... A másik rendőr egy szennyes törülközőbe pólyáit valamit vitt mögöttük. Bizonyára az volt az elásott gyermek. Ahogy a körültünk hangzó beszédből értettük, egy savanyú-vizes üres láda alatt találták meg a gyermeket. A nyöszörgésére lett figyelmessé egy másik cseléd. No ez borzasztó ügy! Megvártuk, mig a kapu alól szétoszlott az utcai nép, aztán tovább folytattuk az utunkat. A sorházban hozzánk ült egy járásbiró, meg egy tanító barátom, aki nemrég került a városunkba. Azelőtt falun élt, valami borsodmegyei faluban. A beszélgetés persze a bűnügyön forgott. Tanakodás indult, hogy gyilkosságért itélik-e el a leányt, vagy csak gyilkossági szándékért? — Meglehet, eisern Ítélik, — vélekedett a járásbiró, egy ötvenéves forma, szőkéből őszült ember. Meglehet, el sem Ítélik: szinte bizonyos, hogy az esküdtszék fel fogja menteni. Az ő szavára persze minden más vélemény elhallgatott. O érti az ilyet legjobban. És ő virzsiniája hamvát a tányérjába pöccentve, folytatta : — Ki is ítélhetné el igaz lélekkel? A nyomorult teremtés először is valami legénynek az áldozata. Minden este látjuk, hogyan strázsálja a kapufélfát egy-egy iparoslegény, egy-egy katona, vagy máseíféle. A természet törvénye állítja oda. S ugyancsak a természet törvénye noszogatja a leányt arra, hogy mihelyt a házbeliek lefeküdtek, kisurranjon. No és aztán megtörténik, aminek meg nem kellene történnie a katekizmus szerint, de meg kell történnie a világrend szerint. Az idő néhány hónapot ballag utána. Igazítások kellenének a katekizmus szerint is, meg a természet rendje szerint is egyértelemben most már. De a legénynek nincs keresete. Vagy lehet, berántják katonának. A leány magára marad- Haza nem térhet. Ha világra jön a gyermek, nem dajkálhatja nem nevelheti. Belemelegedett a beszédbe. A szivarját a tányérra tette, és ügyvédi gesztusokkal folytatta: — Ki a hibás? A leány? A legény? Mind a kettőben a természet ereje gyulasztott lángot. Tehát a természet a hibás. A természetet kell elitélni! Diadalmasan pillantott széjjel s megállt a szeme a falusi tanítón, aki a fejét rázta. — Jójó, Szilvássy barátom, — szólt, mintha olvasná a gondolatát — de vájjon tudja-e ön bizonyítani, hogy amikor a gyermeket a gödörbe rejtette, józan meggondolással cselekedett? A törvény csak a józan megfontolással elkövetett bűnt büntetheti. Szült ön valaha gyermekat? Tudja ön, hogy micsoda zavarodást idéz elő az elmében egy gyermek- szülés ? A nagykomoly kérdés általános nevetést keltett. Gsak Szilvássy nem nevetett. A kocsmáros megjelent és összeszedte az üres poharakat. Megtöltötten rakta vissza az asztalra. A leány ügye el volt végezve. Gondolatban mindnyájan fölmentettük. Szilvássy tanító, — hunyorgó szemű, kis ősz palóc, maga elé gondolkodva ült az asztalnál, s megszólalt : — Beszéljünk hát másról. Egy nádasdi ember jut az eszembe meg a kutyája. A minap hallottam: Bejön a nádasdi ember Egerbe a fagyos szentek vásárjára. Korán indult persze, mingyár virradatkor. Tudják önök, kogy Nádasd körülbelül huszonhat kilométer Egerhez. A kocsin ült az embernek felesége, meg a menye, — szép pirosképü teremtés: Teveli Boriska. Egyszercsak hátrapillant a menyecske: — Nézzék már azt a bolond kutyát! A kutya, — vizsla és komondor keverék, — a nyelvét lógatva lohogott a kocsi után. Dombos a két oldala, de nagyon dombos! — Takarodj haza 1—rikoltott rá az öregasszony. — Takarodj, Poncil —kiáltotta a menyecske is. Ponci megállt és tűnődve nézett a kocsira. El is maradt vagy száz méternyire, de aztán megint csak nekilódult s futott tovább. Nem törődnek többet vele. A vásár foglalkoztatta a gondolataikat. A vámház mellett álló kocsma udvarán leszer- számoz a gazda és szénát vet a lovaknak. Kimennek a vásárra. Vesznek összevissza mindenfélét. A két asszony még ebéd után is járja a sátorokat. Csak úgy négy óra tájban térnek meg. A gazda ott lógatja a lábát a kocsi rudján. Szalonnázik. Előtte Ponci ül a nyálát csurgatva. De már az oldala nem dombos. — Megjárta a Ponci! — mondja mosolyogva a gazda — Négy kölyket vetett. S a fanyelű bicskával az udvarnak egyik sarkába int. Csakugyan ott mászkál egymáson a négy kis féreg az udvar sarkában. Mind a négy rőtfehértarka, mint az anyjok, s nem nagyobbak a vakondoknál. A két asszony megnézte őket s otthagyta. Elvégre otthon is csak vízbe hányták volna a Ponci kölykeit. Elindul a kocsi és zörgedezik vigan vissza Nádasd felé. Meg van rakva elől-hátul méhkassal, sajtárral, fazekakkal, uj kaszával és más effélével. A menyecske egyszer megint visszapillant, és szól meglepődve : Nézzék már azt a bolond kutyát! Hát a Ponci kutya ott lohol megint ä kocsi után. A szájában lóg az egyik kölyke. — No igazán bolondeszü kutya I S halad a kocsi Felnémeten, Szarvaskőn át a jóféle parasztlovak egyenletes ügetésével. A monosbéli pataknál megállanak, hogy megitassák a két lovat. A kutya leül vagy ötven lépésnyire tőlük az ut mellé, és leteszi a kölykét a fűbe. Nyalogatja. — No gyere Ponci, biztatja a menyecske — fölvesszük a kölykedet a kocsira. — Vesszük a fenét, — szólt rá az após. — Iszen úgyis el köll pusztítani. — Nem, ezt az egyet meghagyjuk. Ugye, anyám meghagyjuk, ha már eddig elcipelte. Gyere no. Ponci 1
