Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-10-11 / 40. szám
314 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Annyi bizonyos, hogy ami családunk, ami asszonyaink, meg férjeink is nagyobb belátással, lelkiismeretességgel üzenhetnének hadat a lukszusznak, a csendes, maradandó boldogság e legnagyobb ellenségének. Falusi élet. Azt szokták mondani: tavaszszal, nyáron, az ősz elején a falusi élet boldogság. Munka, élvezet, gyönyör. De aztán jő a mogorva tél. Akkor ráborul az unalom, a semmittevés szárnya a falusi életre. Juj, micsoda kín, micsoda unalom. Hiszen az unalom az ember legnagyobb réme. így volt eddig. De ezentúl nem szabad igy lenni. A földet mivelő, szerető nép igaz, egészen a föld élete szerint rendezte be életét. Az ősi foglalkozás, az apáinktól örökölt rend, igy hozta magával. Akkor és talán eddig könnyebb volt az élet. Ha nem is könnyebb a munka, ha nem is más izü, természetű a verejték, az élet bajaival való harc sőt, háború: mégis kevesebb volt az igény. Könnyebb a megélhetés. Az emberek is jobban szerették egymást. Osszetartóbbak voltak, segítségére siettek embertársaiknak. Nem dúlt, rombolt úgy az uzsora, az ital, a pálinka. Nem szaporodtak el a korcsmák. A nyilvános mulatságokat, dorbézolásokat alig ismerte népünk. Az otthonát szerette. A családi összejövetelek elégítették ki mulatni, szórakozni vágyó lelkét. A világ sora megfordult. Az úgynevezett munkaidő alatt még a legnagyobb szorgalommal, erőfeszítéssel sem tud a nép annyit keresni, hogy úgy a saját szükségleteit, mint a közterheket elbírja. Minimális, a lehető jólétre való törekvés csak most pár éve indult meg. Hogy pedig ezt elérhessük, okvetlenül szükséges, hogy a nép, a falusi emberek életrendszerüket megváltoztassák és megvalósítsák a gyakorlati életben azt az ismert igazságot, hogy az idő pénz. A téli napok, évszak is idő. Az élet egy tekintélyes darabja. Vétek tehát ezt apró pénzre nem váltani. Végig pipázni, végig heverni és az unalommal ökölharcra kelni. Az unalom sok-sok bűnnek, Tosznak melegágya. A földet nézed, veszed példának talán? Azt a földet, melylyel együtt élsz. Lelkedhez, izmaidhoz, kezed munkájához hajlik. Ahol élsz és munkálod mindennapi kenyeredet. Reményedet, vigasztalásodat, édes mindenedet ? No hát, a föld arra tanít téged, hogy kövesdd hát mindenben. Ne hidd, hogy a föld télen lusta, alvó öreg, akinek nincs élete. Van. A föld benső munkáját végzi. Láthatlanul, csendesen, de annál biztosabban. Táplálékát gyűjti: Vegyi folyamatokat végez. Készül újabb életre. A tavaszt hordozza keblében, a nyár is ős forrásait táplálja. Hát ha a földről bevonulsz te is tűzhelyedre, házadba, ne légy tétlen. Alvó, lusta. Dolgozzál, készülj a tavaszra. Forrásokat nyiss a nyárra és gyümölcsözd őszre. Ám, de hogyan? Hol veszed az anyagot, a tárgyat a munkára. Eszközöket a források megnyitására? Tanulj, olvass; ne csak szórakozásból, de lelked, eszed, szived, belátásod nevelésére, öregbítésére. Ott van a házi iparnak sok-sok felesége. Járj utána, hogy házad népének foglalatosságot, téli munkát szerezz. Okos ember nem nyugszik addig, mig magának dolgot, munkát nem szerez. Csak a nem akarásnak nyögés a vége. Az akarás már fél siker, fél jutalom. Integetnek a hosszú esték. Integet felénk tél anyóka. De te ne légy anyámasszony. Hanem állj sarkadra és — mutasd meg, hogy az idő télben is — pénz. Mit szeretünk? Erre a kérdésre egy szellemes iró igy válaszolt: »Egy éves korunkban a dadát, öt éves korunkban a mamát, tiz éves korunkban a vakációt, tizenöt éves korunkban a szabadságot, húsz éves korunkban a leányokat, harminc éves korunkban feleségünket, ötven éves korunkban a csendes családi életet, hatvan éves korunkban a nyugalmat és minden időben önmagunkat ! Boldog, ki mindezek helyes szeretete mellett mindenkor előtérbe helyezte az Isten sze- retetét!« VASÁRNAP DÉLUTÁN A nádasdi kutya. Irta: Gárdonyi Géza. Egy nyári délután a sörház felé tartottunk. Egy postatiszt barátom, meg egy professzor volt a társaságom. A főutcán egy nagy bérház előtt csoportosulás állta el az utunkat. Elképedt arcok, tolakodó inasgyerekek, büszke-komoly rendőr. — Már hozzák 1 — szólt a kapu alatt egy kárörvendő gyerekhang. De nem hoztak senkit. — Mi történt? — kérdek egy kofa-féle asszonyt. — Gyerököt tanáltak a pincébe, — feleli hosszú képpel. — Micsoda gyereket? — Kisszülött gyerököt. El vót ásva. No ez szörnyű valami! A ház a Széchényi-utca egyik nagy sárga háza. Hasonlatos a fővárosi nagy emberfészkekhez, amelyekben egymás fölött, egymás alatt laknak a családok. A rendőrkapitány gólya-lépésekkel közeledet az utca túlsó feléről. A rendőr szalutált neki. És rákiáltott a csoportra: — Utat! Mink is beléptünk az udvarra. Hát ott még nagyobb sokaság. Az emeleti folyosókon lefelé könyöklő lakók, cselédek, szörnyül- ködő czemü úri gyermekek. Lenn az udvar sarkán kifelé mozgó komoly rendőrök. Az egyik rendőr egy boglyas cselédleányt fog a karjánál és szállítja át a sokaságon. — Én nem ... — kiabálja rémülten a leány. — Nem az enyém 1 ... Én csak kövér vagyok 1 . . . — Hiába tagadod! — rikolt rá a cselédek közül egy vén szakácsné-féle.
