Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-02-02 / 4. szám
28 MAGYAR FÖLDMIVELÓ szobát is bérelhetünk, ügy tettek! És észre sem vették a kis népkönyvtár lökést adott a községnek a gazda-olvasókör megalapítására, hova aztán ünnepélyesen beköltözött — a népkönyvtár is. Így születik egyik jó eszméből a másik, a másikból — a harmadik. Csak arra kérünk titeket atyámfiai, hogy jó könyveket vegyetek. Még ajándékba is csak ilyeneket fogadjatok el! Mester. A pintymadár. Nem bánt a tél? Szólj kis madár Hisz nap se süt és mag sem vár. Lásd, pajtásod elszálla mind Oda, hol dél viránya int. Tűrsz éhséget, vihart, fagyot S magyar hazád el nem hagyod. Tavasszal, bimbó hogyha nyíl, Jönnek délről pajtásaid, Kacagnak, hogy mily balga vagy, Hogy jobb neked a hó, a fagy, Mint Dél, hol örök rózsa hajt S szótlan tűröd a gúnyt, kacajt. Panaszra nem nyíl ajkad, Szivedből víg ének fakad, Mint a mikor a táj felelt Mosolygott a szép kikelet. Jégesőt kapsz s nem magot, Te hű madár, te elhagyott. Azok házára szállj oda, Akik, mert sorsuk mostoha, Elhagyják a magyar eget, Bármily hívón integet, Dalolj, dalodban mennyi vád: Szeretni igy kell a hazát! Faleki Sándor. Magyar gazdakör Horvátországban. A szerémmegyei Nikinci és Platicsevó községek mintegy 2000 főnyi magyar lakossága 1906. évi október 22-én a magyarországi gazdakörök példáján felbuzdulva, hasonló gazdakört alakított, amelynek alapszabályait megerősítés végett elküldte a horvát báni kormányhoz, melynek akkori feje Pejácsevics Tivadar gróf volt. Az alapszabályokat múlt év október 19-én, tehát egy évi türelmes várakozás után, Ra- kodczay Sándor dr. bánsága alatt megsürgették, mig illetékes helyről úgy értesültem, hogy az indiai, szerémmegyei németek, akik velük egyidőben nyújtották be alapszabályaikat, a rumai főszolgabiróság utján, már három hónap után megkapták alapszabályaik jóváhagyását. Ilyen előzmények után az Ag- rammer Zeitung január 18-iki számában jelent meg, amely közli, hogy az eszéki gazdasági egyesület kérte a kormányt, hogy ne erősítse meg az lapszabályokat. Mi, Horvát-Szlavonország magyarjai, akik mindenkor köteles tisztelettel vagyunk e föld és annak törvényei iránt, amit alapszabályaink keretében ki is domborítottunk, hisszük, hogy kérésünk még sem fog hajótörést szenvedni a báni kormány humánus, nemzeti jogokat tisztelő és e tekintetben pártatlan jóakaratán. Mi viszont nem lehetünk hűtlenek ahhoz a kormányhoz, amely emberi jogaink megvédése alkalmával nem hallgat azokra, akiknek egyedüli céljuk a konkolyhintés. TÉLI ESTÉK. Disznóölés. Irta Homok. Már itt az idő, jönni kell a vendégeknek, a templomban éppen most harangozzák a hét órát. Az utcán ilyenkor már sötét éjszaka van. Alig lát az ember öt lépésnyire, különösen ha gyengébbek a szemei és könybe lábbadnak a hideg levegőn. Most, hogy a hó esett, hát valamennyire világosabb a föld, azért az asszonyok kezében mégis lámpa van, öregdivatu fakeretes lámpa, a melyben két- krajcáros faggyugyertya incselkedik az estvéli sötétséggel. Az emberek lámpa helyett jó vastag, néha ólmosfejü botot hoznak, ami olykor hasznosabb szolgálatot teljesít, mint a lámpafény. A böllérek magukra veszik a felöltőjüket, rágyújtanak ismét a pipára, megtisztálkodván, éppen olyanok, mintha ők is most jöttek volna. — Kell-e a vendég? — hallatszik a beköszönés. — Nagyon... Kerüljenek beljebb. — Adjon Isten jóestét. — Jóestét. — Hasznos munkát... Lett-e sok kolbász? — Soknak nem sok, de jó — feleli rá Tom- bác Ferenc. — Azt úgy is tudjuk, hogy soknak sose sok __ Ho gy jó-e, azt majd mink mondjuk meg. — Jó lösz. Möghallgatom. Lassanként megtelik a nagyház (igy nevezik egyszerű helyen a tiszta szobát, mely térséges, nagy és csak különös alkalommal kerül használatba), a mestergerendáról lelógó petróleumlámpa kigyul és halvány, pislogó fényt ad maga körül. A tapasztott kemencéig, a mi a sarokban terpeszkedik, alig jut belőle valami. Ott már félhomály van, azonban ez nem baj, a fődolog, hogy lássa az ember az ennivalót. Előbb nagy cseréptálakban a tyuklevest hozzák be, utána a paprikást, majd a szármás-káposztát, kolbászt, hurkát, sült pecsenyét, végül pedig a rétest, magyarkalácsot és a pogácsát. Mindezeket valamelyik rokon-asszony hordja be és tréfás rigmusokkal ajánlja az elfogyasztásra. Korom Pál csak a borral törődik. Vigyáz, hogy mindenfelé legyen az üvegekben. Sőt kiuálja is az embereket. — Inni is köll ám, nemcsak önni. — Tán félsz, hogy sokat fogyasztunk!? — kapja rá nyomban a tréfás megjegyzést Tombác. Ám azért a paprikásra is kiváncsi, hogy izlik-e, nincs-e rá valami panasz. Ezt azonban nem kérdezi, várja a bírálatot. Ha áldják a szakácsot: lapos mosoly vonul végig szép magyaros arcán és büszkén jelentkezik: — Ehol vagyok e! — Te főzted ? — Persze... Ami jó, azt én főzöm
