Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-02-02 / 4. szám

MAGYAR FÖLDM1VELÓ

— Hát — akad meg a szón valamelyik asz- szony — minden cigány a maga lovát dicséri.

Lassanként fölmelegszik a társaság és olyan szép, élénk magyaros képet fest, hogy az ember szive körül melegség támad. A mig nézi, gyönyörködik a múlt emlékét őrző jelenben, közben pedig aggodalom suhan át a lelkén: Istenem, csak ezek a kedves magyaros szokások ne tűnnének le soha. Pedig eltűnnek... El, nem is soká. Csak itt fognak élni: betűkben, az ujságpapiroson.

— Tombác Ferenc az apróléknál megszólal:

— Mégis csak a’ mondó vagyok én, hogy minden főzelék között legjobb a kolbász.

— Az igaz — nevelnek a vendégek — mer’ az hús.

— Még hozzá jó bus.

— Jó-e? — veti fel a szót valamelyik.

— Úgy gondolom.

— Hát valóban jó. Érti a mesterségig a ki készítette.

— Korom sógor! — emeli föl a poharát Tombác Ferenc, — erre már iszunk egyet!...

— Talán kend volt a mestere? — kérdezik.

— Én is azt mondom, amit a Pali mondott: ami jó, annak én vagyok a mestere.

— Hát a hurka nem jó ? — szólal meg most már a gazdaasszony is.

— Azt nem tudom, — feleli a sógor — még nem kóstoltam.

— Nem?... Nohát kóstolja meg — mondja Korom Pálné — s egy-egy szép gömbölyű kásáshurkát tesz Tombác Ferenc tányérjára.

Tombác vágni akarja a hurkát, tetszik neki. Azonban nem lehet. Valamibe megakad a bicskája.

— Ej, ej, — csóválja meg a fejét erre az öreg — hát ilyen tréfás menyecske vagy te ? !... Barátom, drótot húzott a hurkába.

Általános nevetés támad. Csak Tombác Ferenc nézi a megdrótozott hurkát. Erőlteti a komolyságot.

— Hát jól van! — pattan föl később. — Most már azért is elárullak, hadd tudja meg mindenki, hogy milyen friss menyecske vagy. Ez azér’ van, embörök, mert a nyakába akasztottam a kolbászt!... Kölletött ez neked, Pörke!?...

A kacagás erre még hangosabb lesz. Nevet Tombác Ferenc is. Szinte belereng a teste.

Szelíd, kedvderilő tréfák az ilyenek. Néha a rétesbe is húznak drótot, hogy megtréfálhassák egyik vagy másik vendéget. A csipkedő szavak pedig egymást érik. Jókedv és vidámság röpköd egész estén által a piros képű békés magyarok között. Olykor fölkerül a politika is és ilyenkor szidják a németet... Persze, nincs mást szidni, csak azt, akit időnként másfajta emberek is szidnak.

Legszebb és leghangulatosabb az állapot, a mikor kezdik előszedegetni az emberek azokat a szép régi nótákat, melyek úgy kimentek már a divatból, hogy ők is csak ilyen kivételes alkalommal, bor mellett tudnak rájuk akadni. Pedig benne van ezekben a magyar embernek minden érzése. A lelke, a szive és a világon a legzamatosabb költészet.

Egy őszbecsavarodot szép piros ember kezdi most rá:

2«

Túlsó soron esik az eső,

Ne menj arra kislány, elessó,

Besározod a fehér szoknyád,

Megver érte az édes anyád.

Túlsó soron van a mi házunk,

Nem eladó még a mi lányunk,

Esztendőre lösz az eladó,

Barna legény karjába való.

— Szép nóta ! — mondja egy feketeszemü fiatal menyecske. — Nem is bolond nóta!.. .

— Ugy-e — kacsint tréfásan az öreg. — Ezért nem való a lánynak a túlsó sorra menni.

— Van ennél azért szebb is.

— Halljuk no.

— Kiváncsi rá János bácsi?

— Nagyon. Csak mondd.

— Mosolyog egyet a menyecske, aztán rákezdi szép fiatalos hangon :

Mély a Tiszának a széle, liliom,

De még mélyebb a közepe, liliom,

Átal akart menni rajta, iiliom,

Bazsarózsát szakasztani sárgarózsa liliom.

— Jó volt ?

— JÓ.

— Lássa ...

— De van még itt is ilyen jó. Ez megint másik. Elmondjam-e?.

— El.

— Hallgasd no.

Reggel van már, mégse virrad,

Nem látom az országutat.

Máskor mécs volt az ablakba,

Várt a rózsám szivszakadva.

Most a mécsest másnak gyújtják,

Azért sötét ez a világ,

Nem virrad meg már én nekem,

Gyászba borult az életem,

Az életem ...

— Ehöz mit szóltak!? — kérdezi aztán büszkén széjjeltekintve az asztal körül.

— Hát ez valóban szép! — állapodnak meg egyértelmüleg a vendégek, kik közé most betoppan Bukusza Csonka Ignác, a hires bőrdudás (aki eddig hurka-evéssel volt elfoglalva) és művészetének tudatában kérkedve szól az öreghez:

— Kinyekeregtetem én ezt, János bácsi, olyanformán, hogy még kend is ösziveri a csizmakérgeket.

— Ki?

— Ki én.

— Akkor ember leszel előttem, Náci.

így került munkába a bőrduda.

A régi szerszám, mellyel hajók orrán egymagában szomorkodott hajdanában a vizenjáró ember, a kinek oly szűk világa volt, hogy hónapokon át sem érintkezett más emberekkel, mint a környezetével és a melynek sivitó hangja mellett napokig elmulatozott a bujdosó szegénylegény a csárda su- rulatlan asztala mellett. Ma már csak híréül talál az ember ebből a kacskaringós hangszerből, leginkább tanyán vagy faluhelyen.

És szól a duda. Az emberek hallgatják, közben isznak és elgondolkoznak az idő járásán. A mai életen, mely rabjává ejti az embert és nemcsak ura, egyuttel zsarnoka is. Úgy jön ez a gondolat, mint a hirtelen támadt hűvös szellő. Nem lehet elkerülni. A vigasságnak is korábban véget szab, mint régenW