Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-05-31 / 21. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÓ

164

Akkor kimondhatom igy ezt az igazságot:

Az enyém és tied, vagyis a tulajdon elve anyira egy az emberiséggel, hogy ezt attól elválasztani embernek nem áll hatalmában.

Az emberrel született és azzal együtt fog csak megszűnni, meghalni.

Mily óriási tévedésben éltek a múltban tehát és élnek ma is azok az emberek, népek, mikor azt hiszik, mint a jövő muzsikáját, édes zenéjét hirdetik, hogy jön egy kor, mikor az enyém és tied elve megszűnik. Nincs enyém, nincs tied, csak a miénk!

Mert józan ésszel abból, hogy a szegény meg- irigyli a gazdagot és megkívánja a tulajdonát nem szabad arra következtetni, hogy az emberiség még valaha ellensége, sőt természetes ellensége lesz — a tulajdonnak.

Oh nem! Ezerszer nem V Hiszen mit tapasztalunk ?

Azt, hogy a szegény, ha sikerül neki csak legkisebb tulajdonhoz jutnia : még görcsösebben ragaszkodik a magáéhoz. Még jobban, izzóbban érzi, hogy az az övé és nem a másé. Sokszor kész vért ontani tulajdonjogáért.

Kétségtelen tehát, hogy az enyém és tied fogalmának eltörléséért küzdő tanok, mondjuk pártok... óriási tévedések áldozatai.

Nem anyira ők, mint azok, akiket ez álom édes ringatásában elszenderitenek, folyton ezt a csalóka délibábot mutogatják.

Nem anyira ők, mert ők tudják és érzik, hogy szélmalom harcot harcolnak. Hanem azok a szegény emberek, kiket megzaklatnak és megháboritanak.

Enyém és tied — mindig lesz a világon. Egyenlő birtok rész sohasem fog jutni az embernek.

Hanem igenis arra kell törekedni a társadalomnak, abban kell a gyenge osztályt köröm szakadtáig segíteni, hogy ki ne zsákmányoltassák. Tehát legyen arányosság legalább — a tulajdonban, b.

vasak,map délután

Drága birkózás.

Szolimán szultán 1565-ben nagy sereggel vonult Belgrádba s egy csauszt küldött Szapolyaihoz, az utolsó nemzeti királyhoz, hogy siessen Belgrád alá, mert beszélni akar vele az ország dolgáról. Szapolyai fel is készült s háromszáz lovassal és kétszáz gyalogossal indult a szultán udvarlására.

Szolimán a nyílt mezőn ütötte fel sátorát s lakomára hívta Szapolyait. Amig az udvari szolgák a sör- betet töltögették nekik, a török sereg és a magyar csapat a mezőn táborozott s unalmában egymást nézegette.

Egyszerre csak kilép a törökök sorából egy rác eredetű óriás. Magas, mint a szálfa, a nyaka vastag, mint az oroszláné, a hangja akár az égzengés. Lábai alatt szinte dörög a föld, amint a magyarok elé áll. Fölemeli a karját s ropog minden izma, mikor ki- fesziti, mintha csak kalapácscsal ütögetnék.

Hetykén, nagy fenszóval átkiált a magyaroknak :

— No, hires vitézek, akad-e köztetek, aki puszta kézzel bírókra mer kijönni velem?

A magyarok összenéznek. Arra egyik se volt elkészülve, hogy bírókra hívják őket. Összehunyorgatnak, mert sokalják azt a rengeteg nagy embert, aki úgy áll előttük, mint egv sziklacsucs a völgyben álló fa mellett.

— Hát senki se akad köztetek, akit a földre teríthetnék — kiáltja újból az óriás s fitymálva mustrálja a magyar csoportot.

Csukoth Péter, a bajomi vár kapitánya a szeme sarkából mérges pillantásokat lövel a rácképü török óriásra. Nehéz sisakját feltolja a homlokára, aztán tetőtől-talpig méregeti a csufondáros öklöző mestert.

Hallotta már félfüllel, hogy van a török seregben egy rác óriás, aki úgy veri le a legerősebb embereket, mint más az érett diót.

Ilyen rengő kolosszusnak azonban nem képzelte. Ez a Juszuf hivatásos birkózó, aki tökélyre vitte a birkózást és sok pénzt keres vele. Vájjon szabad-e hát magyar leventének kiállani vele? Ezen töprengett Csukoth várkapitány.

— Micsoda anyámasszony vitézei vagytok ti? — Üljetek a szitán, vagy kapaszkodjatok a nénétek szoknyájába, hogy el ne vigyen a szél — bömböli a kevély óriás s olyat kacag reá, hogy a páncélos mellük is csakúgy rezeg belé.

Hanem ez a komisz ócsárlás már nem fér Csukoth Péter begyébe. Felforr benne a vér s az önérzet, mint valami szilaj paripa, nagyot szökken a lelkében.

Azonnal átveti a kantárszárat a hadnagya lovára, maga pedig leugrik a nyeregből, kardját, sisakját, páncélját ledobja, aztán egyet tapsol a kezével, hogy feléje forduljon a rác óriás. Ez meg is fordul, de amint meglátja a bikanvaku, alacsony emberkét, olyan harsány kacagásban tör ki, hogy soknak a dobhártyája is megrepedt volna, ha hirtelen be nem dugja a fülét.

Csukoth egyet rántott a mentéjén, aztán büszkén indult az óriás felé. A magyarok szive ugyancsak szorongott, amikor összehasonlították a rác óriással. Alig ért annak a hóna aljáig s három akkora legény is kitellett volna ebből á hírhedt birkózóból, mintő.

Csukoth valósággal eltörpült mellette, amint elébe állott. Juszuf szánakozva nézett rá, aztán röhögve mondta:

— Fiacskám, eredj haza s előbb tanulj meg

járni.

Csukoth összeszoritotta a fogait, akárcsak a tigris, aztán el akarta kapni az óriás kezét. Ez hirtelen fölkapta a karját s úgy pofon teremtette Csukothot, hogy ez a csattanás beillett volna ágyudörrenésnek.

— Ezért meglakolsz — morogta Csukoth s két kezét vízszintesen maga elé rakva, szédítő gyorsasággal megkapta az óriás jobbját s egyet csavart rajta. Az óriás felsziszszent s fájdalmában a fogait csikorgatta.

— No várj csak fickó, ha még nem haraptad kínodban a földet, hát tüstént beleharapsz — gondolta magában s azzal ölbe kapta Csukothot, hogy a másik pillanatban oda nyekkentse a földhöz.

Hanem Csukothnak minden izma acélból volt, ami alig látszott rajta. Termete a közepesnél csak kevéssel volt nagyobb, karcsú, délceg és rugalmas s mikor az óriás ölbe kapta, ő úgy a két vállába markolt, hogy behorpadt a szorításától.

Ámde az óriás ekkor mellén ragadta s úgy emelte a feje fölé. A magyaroknak a vére is elhült,