Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)

1908-01-26 / 3. szám

MAGVAK FÖLDMŰVELŐ

‘20

TÉLI ESTÉK.

Disznóölés.

Irta Homok.

Az emberek pipára gyújtanak, csöndben, itt- amott szólva egy-két szót, földarabolják a disznókat.

Ez a földarabolás régi magyar szokás szerint történik. Nem úgy, mint a henteseknél. Ezt orrjára való szedésnek nevezik. Ért hozzá minden valamirevaló földmivesember, mert az idők folyamán hol itt, hol amott részlvesz a disznóölésben és iparkodik eltanulni. A jószágot valamely deszkaajtóra háttal fölfelé fektetik és négy lábát gondosan a hasa alá igazítják. Most lekerekítik a fejét, azután hosszában végighasitják a hátát. Azért történik ez igy, hogy az oldalszalonnát teljes nagyságában levághassák. A szalonnára nagy szüksége van a földmives- nek, azért ebből a részéből zsírt nem is szokott olvasztani. Egy darabban hagyja meg és ez a hátszalonna olyan, mint valami nagy fehér lepedő. Ebből csipeget egész esztendőn át a család früs- tökre barna kenyér mellé. Módosabb helyen meg különösen nagy gond van arra, hogy aratáskor ne kelljen a fogadott cselédek részére pénzért vásárolni. A mint a hátszalonna lejön, lenyesegetik szépen az alatta levő húst, amit a kolbásznak való húsok közé tesznek. Ekkor fölvágják egész végig a disznót és nagy óvatossággal, nehogy elszakadozzanak a belek, vagy hogy az epe körül valami baj történjen, kiveszik a belső részét. Végül leszabják a sonkának való négy lábát s az igy megszabadult állatot fölteszik az asztalra. Ott folytatják a többi munkát. Ez már a lapocka, az oldal, a nyúlja, és a keresztcsont különválasztásából áll. Nem kell félóra, hogy az egészben is tetszetős portéka apró darabokban gyönyörködtesse a ház népét. Mert valóban gyönyörűség ezt az életet tápláló és erősítő vagyont igy részletekben is szemlélni. Különösen ott, a hol más hús jóformán egész esztendőn által nem kerül az asztalra. Mert a földmives legfölebb csak nagy ünnepen engedi meg magának azt a pazarlást, hogy szárnyas állatot vágjon. Ezt is inkább a hagyományos régi szokások fenntartásáért cselekszi meg. Példának okáért fehér pulykát karácsony napján, vagy tejes bárányt husvét vasárnapon. Egyébként a disznóhus járja állandóan. Galambfiókokat is csak azért vág hébe-korba levesnek, mert ez olykor elszaporodik és nem tudja értékesíteni.

Mikor mindezekkel elkészülnek, akkor a húsok megszedése következik. Megigazítják, megnyesegetik őket, hogy formásak legyenek. A melyik szebb sonkát kanyarit, azt meg is dicsérik :

— Ejnye, de takaros sonkát vött kend. Jó volna kend hentesnek.

— Aszondom !... Értek hozzá, ugy-e ?

— ügy látom, ért kend.

Az igy kimaradt apróbb húsokból készül aztán a kolbász. Azonban telik ebből a hurkába is. A kolbász-készítés igen fontos része a böllér-tudo- mánynak. ízletesnek kell lenni és főképpen arra kell törekedni, hogy se sótalan, se nagyon sós ne legyen. Meg is deputálják alaposan, a készítője pedig úgy várja a bírálatot az esti disznótorban, mint némely kabátos ember az osztálysorsjáték húzását.

A paprikásba való részeket: húst. csontot, bőrt, májat, vesét, fülét, farkát és a többit a gazda válogatja össze. A paprikás elkészítésére is ő vállalkozik. Szolgafát készít az udvaron és az alatt főzi meg nagy vasbográcsban a két-három napra elegendő paprikást. Azért főz ennyit, mert a disznópaprikás fölmelegitve is igen pompás eledel és mert disznóölés után úgyis sok a dolog, zsirolvasztás stb„ legalább nem kell főzni a gazdasszonynak.

Ekkorra dél is elmúlik. A nagy csizmák egész a száruk széléig ragyognak a zsírtól. Mert a földmives ember számit és igen jól tudja, hogy a zsiradék hasznos a bőrnek, nem is reped olyan köny- nyen, a vizel is jobban állja, ez okból végig-végig dörzsöli rajta a tenyerét, ha túl van a nagyja dolgon. Hasonlóképpen fénylenek a bajuszszárnyak is, mert azokra sem ártalmas az ingyen jött kenőcs. Az asszonynép ezalatt szintén kitesz magáért. Az árpakásalevest megfőzte (disznóöléskor délben rendszerint árpakásalevest főz a nép), a tészta az ágyban a dunna alatt kel, a szármák levelei már készen várnak a töltelékhusra, a belek is meg vannak tisztítva, sőt még az abálólevet is föltették már a nagy rézüstbe. Tehát most félbe kell szakítani kis időre a munkát, hogy ki-ki inegehesse az árpakása-levesből a maga részét. De csak úgy állva, tányér nélkül. A nagy, széles és öblös cseréptálat fölteszik az asztalra és abból kanalaz, aki elfér körülötte. A gyerekek, meg a kimaradt asszonyok ehetnek azután is, ha az emberek jóllaktak. Ez ennek a rendje. Tudja mindenki és ezért nem törtet senki az elsőbbségért.

Evés után megfogja a cserépkancsó fülét Korom Pál és azt mondja :

— Isten éltesse a bölléreket.

A kancsóban bor van, idei fejtett ujbor, tehát nem utasítja vissza senki. Nyújtja is a gazda mindjárt a legöregebb felé:

— No sógor.

Tombác Ferenc kézbe veszi, végigsimitja a bajuszát, azután megszólal:

— Adja az Isten, hogy jövőre három helyett négyet vághassanak kendtek.

Az asszony, Korom Pál felesége, köszöni meg a jó kívánságot, mert annak esik legjobban :

— ügy engedje az Isten.

így jut egyik kézből a másikba a boroskancsó. Minden ember mond valamit, kurtán bár, de szívből eredőt. És hát jól is van ez igy. A lelkek igy szövődnek együvé a barátság nemes és tiszta szálaival.

Ebéd után, mint a gyárkémények, ontják a pipák a bodor füstfelhőket. A bortól kipirult arcok ragyogni kezdenek és most már a szó is szaporább lesz. Tréfás megjegyzések esnek itt-amott, melyeket lapos, kötelességszerü mosolyog követnek.

Még csak a kolbász- és hurkatöltés van hátra. Továbbá a huslesózás és a bőrsajtkészités. Ezt az utóbbit a »kispálanyjába* tömködik bele. A disznó vastag vakbelébe. A kolbász-töltés Tombác sógor dolga, mert ő ebben igen járatos. Jól is készíti el az öreg, azután meg iparkodik is vele, hogy tréfát