Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-03-24 / 12. szám
Hétröl-hétre. Március tizenötödikét az egész országban nagy, mondhatni csudás kegyelettel ünnepelte meg az egész ország. Ötvenkilenc év óta ünnepli a magyar e napot . . . minden esztendőben tehát újra és újra visszatér e nap. de nem csak hogy lankadást, közönyt nem lehet észrevenni ez ünneplésben, hanem inkább növekedő mélységet, szélesedő közérthetőséget, mindig jobban lobogó lelkesedést. Hiszen tudja azt a magyar, hogy mindazt amit most ünnepel, amire most emlékezik nem egy napnak, nem csupán a március 15-ikének eseménye, foglalata. De jólesik lelkének, hogy éppen e nap foglalhatja össze mindazt, amit a tavasz fuvallatta, a természet ujjá- való ébredése, a nemzet ifjúsága e napon tettek igazán érezhetővé és megtestesült igévé. Hiába való tehát minden törekvés, hogy a március 15-ét feledtessék a nemzettel. Ez megtörténni sohasem fog, mig magyar földön magyar nemzet él. Sőt mi több, mentői inkább igyekszenek a márc. 15-ének más nappal való felcserélésére: e napp annál ragyogóbb, annál mozgalmasabb, annál mélyebb jelentőségű leszen a nemzet lelkében. A tanítók fizetésének ügye is dűlőre fordult tehát a képviselőházban. Bár mily erőlködést igyekeztek ellene kifejteni a nemzetiségi képviselők, mégis csak győzött a nemzet akarata, mely nem akar mást, mint azt, ami természetes joga, sőt kötelessége minden nemzetnek, amely nemzet élni akar. Tény, hogy a tanítóknak tartozott és tartozik a nemzet. Hiszen a tanítók kezében van az ország jövendője, az uj generáció, a szülők legféltettebb kincse — a gyermeksereg. Ők fáradoznak, ők áldozzák fel életüket ezért. Hát ha a nép adópénzéből aratórészt kívánhat valaki, a tanítók azok. Hogy pedig iskoláinkban a magyar nyelv legyen az uralkodó nyelv, hogy a nemzetiségek iskolái ne legyenek az ország ellenségeinek a nevelő intézetei, hogy ha már a magyar állam segíti a nemzetiségi tanítókat — azok a tanítók teljesítsék magyar hazafias kötelességüket : az oly természetes követelés és megkivánás, mely ellen józan eszü ember nem harcolhat. Vagy ha harcol, akkor nem polgára annak a földnek, melyből kenyerét eszi és jövedelmét kapja. Apponyi Albert gróf vallás és közokt. miniszter gyönyörűen és hatalmasan ki is fejtette ezeket az eszméket; beszédének hatása alatt el kellett simulnia a nemzetiségi képviselők oktalan és igazán áldatlan akadékoskodásainak. Az Ausztriával való kiegyezés tárgyalása ugyancsak foglalkoztatja az újságokat. A kiváncsi és szemfüles lapok, majd megpukkadnak mérgükben, hogy a kormány — természetesen az ügy nagy érdekében — lakatott tett a saját szájára. A kormány nem szolgál hírekkel az újságoknak; azért is ezek a lapok napról-napra olyan híreket fabrikálnak, melyek arra valók, hogy a közönséget csak riasszák Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter pedig kijelentette, hogy szó sem lehet 1917-en túl a közös vámterület fenntartásáról. Azért az újságok hirharangjai folyton-folyvást konganak, mintha csak nagy veszedelem küszöbén állanánk. Pedig nincs semmi veszedelem. Mi van tehát a kiegyezéssel? Türelem. Megtudjuk e hó végével. Addig fog eldőlni: van-e reménysége a megegyezésre. Vagy ha nincs ? Akkor már most kell megtenni a kormánynak a saját körében az önálló gazdasági berendezkedésre az intézkedéseket. Száz szónak is egy a vége: az újsághíreket, melyek a kiegyezésről szólanak, csak nagy óvatosággal kell fogadni. Hiszen egy közönséges birtokszerződésnél sem viszik a felek piacra a tárgyalási pontokat, hogy kívánhatják ezt az államférfiaktól, kik egy nemzet érdekei mellett állanak lelkiismeretesen őrt. Késő bánat. Úgy halljuk, úgy olvassuk, hogy még nagyon sok arató munkás van aratási szerződés nélkül. Makacsul állják a szakszervezetek határozatát. Nem kötnek szerződést és nem en-
