Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-03-03 / 9. szám

68

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

Ha az égboltozat ujholdkor és a negyedik negyed elején szépen fénylik, több napi szép időt kapunk : mig ha homályos, esőt várhatunk.

A hirtelen elhomályosuló ég, jóllehet sem a caillagok fényét gyöngítő sötétség nincs, igen rossz időknek a jele.

Ha a bolygókai vagy pedig a nagyobb álló csillagokat körgyűrű övezi, esőt; ha pedig csak hiányos kör, ama részről jövő szelet várhatunk, a hol a hiány észlelhető.

Szép időt várhatunk akkor is, mindőn a szivárvány sárga és kék színei szépen tündökölnek.

(Folyt, köv.)

TÉLI ESTÉK.

Rege — Sándor és Terézről.

Zátony község mellett, ahol születtem, erdő vonul el, melyben gyakoriak a farkasok és más vadak. Az erdő szélén sár és gallyakból készült kis kunyhó állott, hol egy szegény asszony lakott két gyermekével Sándor és Terézzel. Az anyát Ilonának nevezték és nyáron napszámban dolgozgatott a föld- birtokosoknál. Len- és kenderföldeken gazt gyom- lálgatott, vagy aratáskor segített, mint szoktak az idegen asszonyok, kik néha-néha nálunk is dolgoznak. A szegény kis gyermekeknek már nem volt atyjok, mert az rég sírban nyugszik — Isten boldogítsa őt.

Nyáron minden jól ment, a gyermeknek nem kelle éhezniök, és az Isten éltető napjánál sütkérezhettek. De télen oly sok nyomorral és szükséggel kelle küzdeniük, hogy az alig mondható.

Egykor tartós kemény tél volt; oly erősen fagyott, hogy a hollók élet nélkül hulltak le a fákról, és szegény Ilona asszony sehol sem kaphatott munkát. A láz is annyira ellankasztá őt, hogy alig egyenesedheték föl. Az utolsó rozskenyér már félig fölemésztve, a kandalló tüze is kialudt, mert a konyhában több fa már nem volt. Hidegtől reszketve, Sándornak és Teréznek egy köteg szalmán kelle aludniok; elrebegték estimájokat, szorosan egymáshoz simultak, és miután még egyszer egymást kölcsönösen megcsókolták, elszenderültek.

De éjjel rettentő zivatar támadt, mely a kunyhó sárfalából egész darabot kiszakított. Sándor és Teréz még szorosabban ölelték egymást, és szénával födék be magukat; de a kunyhóba nyomuló szél oly erős és hideg volt, hogy a két ártatlan bárányka egészen megmerevült. Midőn nappal lett, remegve bontakoztak ki a szénából, és szegény anyjokat a kandallónál lelték, aki a láztól erősen magragadva épen sirt, úgy, hogy a kő is megszánta volna. Sándor és Teréz anyjok nyakába borultak, sírtak és jajgattak, úgy, hogy alig lehetett hallgatni. De fájdalom! mindez mitsem használt.

Kis időre igy szól az anya:

— Oh szegény gyermekeim, mihez fogjunk most? Itt van utolsó kenyerünk, és az éjen bizonyosan megfagyunk. Oh Istenem! magamról nem szólok, de ha titeket nézlek, szegény kedves bárány- káim ! kékült ajkaitok és reszkető tagjaitokat, szivem majd meghasad nagy fájdalmamban. Alig tudok fölegyenesedni ; de Isten segélyével megkísértem, ha az erdőhöz el tudnék jutni, hogy legalább az estére valami kis fát gyűjtsék. Maradjatok addig itt és legyetek nyugodtak ; ne sírjatok mig ismét visszatérek.

Nagy erőlködéssel fölemelkedik a nő, fogja az ágszedőt és készül a házat elhagyni; de nem érte még el az ajtót, midőn erőtlenül összerogyott. Sándor és Teréz sírva emelték föl anyjokat és jajve- székelnek körülte.

De Sándor csakhamar megszűnt sírni; anyjához közeledett, és határozott hangon igy szólt:

— Csókolj meg édes anyám; én elmegyek az erdőre.

— Fiam — viszonzá az anya — le az erdőre ily iszonyú időben ? Oh. az lehetetlen hű báránykám.

— Lehetetlen? — mond Sándor — nem vagyok én elég erős ?

— Add csak ide az ágszedőt — ma este nem fogsz fázni, édes anyám, és te sem Teréz!

— Veled megyek — esdekel Teréz — mert ha a galyakat letörendő a fára fölmásztál, alatta kell álnom, hogy összegyűjtsem !

A beteg anyja elejénte vonakodott gyermekeit elbocsátani; de Sándor most minden áron az erdőre akart menni, mert szerette anyját, és fájt neki, hogy az a hidegben oly sokat szenved.

Ilona asszony mindegyiköknek jó szelet rozskenyeret adott, ismételve megcsókolá őket és mondá :

— Menjetek tehát Isten nevében gyermekeim! de térjetek hamar vissza, mert tudjátok az erdőben hamar sötét lesz.

Sándor és Teréz elérkezvén az erdőre, messze behatoltak, mert a szélről majd minden ágat elhordták már más szegények. Midőn már messze haladtak, Sándor fenyőfára ment, melyről a száraz ágakat szigonyával letördelé. Teréz halomra rakta, és igy délutánra már két ily köteget gyűjtöttek, melynek elvitelére képesek voltak. Munka és mozgásban kimelegültek, és most elhatározták, hogy hazafelé indulnak, hogy beteges anyjukat megörvendeztessék.

Fejére vévé mindegyik a köteget, és dalolva lépdeltek tova.

De óh Isten! nagyterjedelmü sötét felhők tornyosultak az égen, beállt a zivatar és oly erősen havazott, hogy a szegénykék kétlábnyi távolban alig láthatták egymást. Az utak és ösvények hóval voltak befödve elannyira, hogy Sándor és Teréz nem tudták merre forduljanak.

De azért folyton mentek, mindig távolabb, és mégsem értek ki az erdőből. Közben aggálylyal telt szívvel meg-meg álltak, mig végre Sándor meggyőződött, hogy az igaz utat eltévesztették; azután fára mászott, hogy lássa, merre induljanak, de picike szeme nem hatolhatott át a sűrű hópelyheken. Nehogy kis nővérét elriassza, azt mondá neki, hogy az igaz utat megtalálta; kötegeiket újra fejőkre emelve belebb és belebb mentek; de minél belebb haladtak, annál mélyebben hatoltak az erdőbe.

Midőn Sándor látta, hogy setétedni kezd, aggodalmát nem titkolhatá többé és keservesen sirt; megcsókoló forró könyek közt hugocskáját és igy szóla:

— Oh Istenem! Teréz, eltévedtünk! Már söté-