Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-12-22 / 51. szám

4Í2

MAGYAR FÖLDMIYELÓ

A királyok követeket váltottak. Mindegyiküket láthatóan meglepte a saját küldöttjének jelentése. Egy órával később, egy bíboros sátor védve alatt, vánkosokra könyökölve, egy serpenyő mellett, melyben a rabszolgák Ázsiának legdrágább illatszereit gyújtották meg, a két utas elbeszélte egymásnak, miként találkoztak össze ma éjjel a Holttenger gyászos partjain.

Ili

— Én vagyok a legszerencsétlenebb uralkodó, — szólt az éjszakról jött király. Birodalmán olyan kiterjedt, bogy nem is ismerem határait azon a vidéken. amerre a nap lenyugszik. Máshol mindenütt, hatalmam csak a tengernél ér véget, vagy olyan mesés hegyeknél, hogy az ember lába át nem hághat rajtuk. Minden sárga nép remeg a kezem alatt. Vannak tartományaim, ahol örökké nyílnak a virágok, örökké érnek a gyümölcsök, s vannak sivatagok, melyeknek puszta emlékére is megrendülök ; ott sohasem olvad meg a jég, sohasem ül el a vihar és nem akad ott semmi élő állat. Országom szivében egy roppant, bűvös vidék terül el, melyen örökös köd ül, ahol kisértetek járnak meg démonok, melyeknek hangja kellemesebb a fülnek, mint a hajadonok éneke, de feneketlen örvénybe is csalja az embereket. Vannak szép, széles folyóik is, kényelmesen lehet rajtuk árukat szállítani, de nagy bőségben táplálnak krokodilokat. Mindé nyomorúságuk dacára, melyek csak alattvalóim épülésére szolgálnak, én igaz, egészen vidáman élhetnék. Engem a Menny-Fiának hívnak, minden ősöm szintén a Menny Fia volt; de bizalmas körben, ezerkétszáz feleségem meg gyermekem előtt, Gáspár a nevem. Csak az a kár, hogy a Menny Fia távolról sem ismeri az ő Mennyei Atyját. Én vagyok egyetlen főpapja egy meghatározatlan istennek, melyet valami filozófus elméje kovácsolt s ez a bölcs meghalt már több száz esztendeje. A templomaim, papok és imádkozok híján, örökké üresek. A népem, balga módon, beéri holmi szörnyeteg s hozzá nevetséges istenségekkel, melyek előtt nekem is fejet kell hajtanom, úgy kívánja a politika. Képzelj csak. fölséges testvér ökör nagyságú skorpiókat, kigyófejü lovakat, tüskés tollú sárkányokat, meg akkora varangyos békákat, melyek megerőltetés nélkül lenyelhetnék legnagyobb elefántjaidat! Egy nagy, agyrémszülte isten, meg egy csomó agyag szörnyeteg még nem biztosítéka a közrendnek. Voltaképem a hadseregemmel, a kémeimmel s a hóhéraimmal nyugodt lehetnék a belső békéről. Ha egy provincia föllázad, vagy megtagadja' az adót, rászabadítok százezer jól kiéhezett katonát. Tudok büntetni nagyon előkelő és szörnyen okos módon. Látod azt a szálas fickót, akit imént a sátrunk elé állítottam. Az az én igazságügyminiszterem. Csak egyet suhint és levágja húsz lépésről, mentiben, egy ember fejet. Hanem a balszerencse olykor kegyetlenül próbára tesz. Időnként holmi vad harcfiak — azt sem tudom honnan jöttek, talán éppen a holdból pottyantak le — megszállják legdusabb földeimet és kifosztanak, lekaszabolnak mindent. Mikorra vezéreim odamennek, nem találnak már senkit, vagy ha rajtaütnek is az ellenségen, rendesen csúfos vereséget szenvednek. A nép akkor, mely persze hibásan okoskodik, az istenemet okolja és minden rosszat kiván neki, minthogy pedig ez az isten az én magántulajdonom, hát tőlem kéri számon a kiontott vért, a fölégetett városokat és vetéseket, a fölnyársalt csecsemőket. Minden éjszaka forradalomról álmodom. Lázas álmomban mintha megszentelt fejemet és sérthetetlen tagjaimat meghordoznák, apró darabokra vagdalva, országomnak legtávolibb városaiban. Sokkalta boldogabb lennék, mint szerény földmives, egy faekével, vagy mint egyszerű tengerész, egy ócska bárkával. Megkérdeztem asztrológusaimat és mágusaimat; a válaszaik sokáig nem tetszettek s ezért többet megfojtottam közülök. Az egyikük, egy százéves vak táltos, azt mondta végre nekem.

— Gáspár király, világ ura, ülj föl harci ménedre és indulj el egyszerre délnek és napnyugatnak : csakhamar föl fog tűnni egy eddig ismeretlen csillag. Igazodjál e csillag után, nem csüggedve el soha; egy éjszaka majd megáll a csillag és egy Isten bölcsőjét fogja megvilágítani hármas sugara. Ha ez az Isten elfogadja hitedet, te megváltott és boldog lész!

Én átjöttem Ázsián, szememet éjjel a csillagra szögezve. Az a csillag elvezérelt engem ködön és hózivatarokon keresztül. De mindjárt két éve lovagolok ugyanazon induló zenéjére; nagyon fáradtnak érzem magam és szeretném holnap fölfedezni már azt az Istent.

IV.

Most meg a fehérarcu, fiatal király, miután nagy kínosan fölemelkedett az aranyvirágos vánkossokról, igy kezdte rá a beszédet:

— Testvér, én még szánalomraméltóbb vagyok nálad, én Menyhért, India királya, egy olyan ország ura, ahol csak úgy ragyog a földnek minden ékessége, ahol csak úgy hemzseg a talajon a sok drágakő, miként a rétek virágai. De én magam, meg alkirály szolgáim, meg népeimnek töméntelen sokasága, mi mind rabszolgái vagyunk tízezer istennek, akik mindenütt jelen vannak, akik soha el nem álmosodnak, sohasem mosolyognak. Számtalan sok pap, kérlelhetlenül kevélyek, de legokosabb s legdusabb emberei az egész birodalomnak, könyörtelen papok, akik egyetlen szenvedő embert föl nem karoltak soha, gyűlölik a harcosokat, lenézik a szegényt, ezek végzik a rémes szertartásokat ott az istenek körül. Nincs egy völgy, nincs egy erdő, nincs egy hegy, ahol ne állna egy-egy káprázatos templom, melyek kupolái és tornyai szinte kihívják az eget. Ott éjjel-nappal könyörögnek a papok — saját magukért. Óriási csuszó-mászó állatok tekergőznek a rideg bálványok köré s oly kincseket őriznek, melyekből egyetlen arany sem jutott soha egy árva kezébe. Néha, egy olyan magas máglyán, mint a templom, a száz falánk torkú szobor tiszteletére megégetnek a hajnalnál is bájosabb fiatal asszonyokat. Ezek az istenek csupán a halált szeretik és csupán halált osztogatnak. Minden tavasz- szal, szent folyamuk partjain, fölidézik a döghalált és martalékul dobják neki oda birodalmam egyik felét — és akkor, a pompás városokban az élők még csak el sem merik temetni halottaikat. Egy próféta, egy szent megkísérelte — valamikor régen — hogy elragadja a lelkeket e rémitő istenektől;