Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-12-22 / 51. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÓ

413

de más üdvöt nem tudott találni, csak a lemondást az életről, a szellem mély szenderét, egy álomnélküli alvást, szeretet, reménység híján, meg azt, hogy a test mozdulatlanul, mereven megtérjen egy oszlop csúcsára vagy egy sziklaoduba. Én meg akartam menekülni e két gyászos hitvallástól. Jött egy bölcs, nagyon messziről, napkelet tájékairól és azt mondta nekem egy este:

— Egy jóságos Isten fog nemsokára megszületni Ázsia határszélén. Indulj útnak a Perzsa tenger mentén : egy csillag, melyről a te papjaid nem tudnak, fog előtted járni. Aranysugarait lehinti majd az Isten szentélyére és ha ez az Isten megáld téged, a népeid is megvigasztalódnak.

Menyhért és Gáspár testvériesen szunnyadtak el az illatos füstölő mellett. A két csapat tüzeket gyújtott a gyászos tó partján. A hajnal közeledtére elhalványult a csodálatos csillag és ki is aludt, mihelyt fölkelt a nap.

V.

Minden nap, szürkületkor, tovább folytatta útját a két király. Esteiig, sátraik küszöbén feküdve, elnézték a fakószinü hégyeket a szürke tengernél, melyen a szél egyetlen barázdát sem szántott.

Menyhért a citerák panaszos zenéjét hallgatta; Gáspár elénekeltette nagyatyjának, a Menny dicső fiának sötét krónikáját, hogyan ütötték ki a szemét s vágták ki a nyelvét az istentelen tatárok.

Aztán fölszedték a sátrakat és a két karaván, egymásba vegyülve, megmozdult a két király körül. Már a csillag ott tündökölt a nyugati ég aranyos azúrján.

E pillanatban, tornya magaslatáról, a fehér király meglátott egy uj jövevényt, aki egyedül sietett arra délről. Megmutatta a sárga királynak.

Egy szerecsen volt ez, tevén kuporogva, mezítláb, testét alig födte néhány darab állatbőr, fején félrecsapott, kétes szinü kis turbán volt, kezében nádszálat tartott. Tevéjét egészen elcsigázta a nyomor, kimerítette a járás, meg a koplalás, a térdei vérezten s ingadozva botorkált hosszú, szőrös lábaival a tüskekórós, kövicses utón.

— Valami szökevény rabszolga, — szólt Gáspár — de nem sokáig viszi már. Ha úgy tetszik, testvér, kipróbálhatnám rajta, milyen gyorskezü a bakóm.

Kicsinylő iszonyattal nézte meg Menyhért a Menny fiát.

— Nem, — feleié — én oltalmamba veszem ezt az ártatlant. Ha e földről való. vezetőnk lehet a lejtőkön s az ingoványokon át.

Most a szerecsen hangosan fölkiáltott. Az öröm kiáltása volt ez.

Egyik kezét a szivére tette, a másikkal megemelte turbánját, úgy köszöntette a ragyogó csillogót.

Azután gyermekes öröm jeleivel várta Ázsia uralkodóinak elvonulását.

Menyhért biztatta, hogy csak közeledjék — s a megrokkant teve illő pompával bevezette lovagját a császári etefánt meg az acélvértes harci paripa közé.

— Ki vagy ? Honnan jösz ? Hová mégy ? — kérdé a fehérarcu király.

— Boldizsár vagyok, a fekete emberek császára. Afrika fejedelme. Én egy kietlen világból jövök. Oda megyek, ahová a csillag hiv engem. Az isteni gyermeknek, aki a csillag fényében szunnyad, a fekete fájdalmas sóhaját viszem.

— Akkor mind a hárman együtt mehetünk. — szólt Menyhért s ez igazán az emberi nem zarándokúba lesz.

Meggyujtották a fáklyákat. És a zord pusztákon s a hegyi ösvényeken keresztül, tovább folytatta útját a karaván, Jeruzsálem irányában.

VI.

Napkeltéig Boldizsár elmesélte, a sípok és dobok hangja mellett, népének balsorsát, leírta a végnélküli terméketlen sivatagokat, ahol az ember egy csöpp vizet sem talál; a tüzes orkánt, az égő fövényoszlopban megolvadt utazókat; a mocsarakat, melyeknek partján halált szív be az ember; az óriási faerdőket, örökös éjszakájokkal, ahonnan kijutni nem lehet; a hemzsegő kígyókat, melyeknek puszta nézése öl, az oroszlánokat, a hiénákat, a párducokat, a tenger mentén a cápákat; a folyókban és tavakban a krokodilokat; majd az éhséget, a durva erkölcsöket, az emberevő népeket, az irtó háborúkat, a tiizzel-vassal földult falvakat, meg a kalózokat, rabszolgavadászokat, akik minden parton kivetik hálójukat a gyermekekre s a hajadonokra.

— De mindez semmi, folytató a szegény Boldizsár király. Megszoktuk az éhséget, a szomjúságot, ragadozó állatokat, öldökléseket. De szeretnők tudni, mire megy ki mindez a sok szenvedés — és írem bírjuk megérteni. Ott a fekete világban az aggastyán ép oly kevéssé tudja ezt, akár a szopós gyermek. Egész életünk egy sötét lyukban telik el. A mi isteneink nem adnak nekünk semmi világosságot. Kicsi, nagyon gyenge istenek ezek, akik félnek és a kályha köve alá bújnak, akárhányszor gyikok, tücskök vagy vízisiklók; sokkal éretlenebbek vagyunk, semhogy jobbakat tudnánk találni. Meghívtam a legügyesebb boszorkányokat. Azok elbűvölik a kígyókat, de a boldogtalan szivet el nem altatják, nem csöpögtetnek bele reményt. Hanem egyikök azt mondta nekem egy napon:

— Afrika királya, indulj Ázsia felé. Ha majd elértél egy égszínkék tenger partjára, egy csillag fog neked megjelenni éjszak felől. Folytasd csak utadat, mindig a csillag irányában. Egy éjszaka a csillag megáll majd egy újszülött Isten födele fölött. Ezt a gyermeket fogod imádni és akkor majd begyógyulnak fajod sebei.

— És én elindultam egyedül, folyton a csillag irányát figyelve, sok nyomorúságot és akadályt leküzdve, jutottam idáig.

VII.

Menyhért, Gáspár és Boldizsár még egy teljes napig pihentek Palesztina földjén. A következő alkonyaikor a csillag oly ritkaszép ragyogással tündökölt, hogy nagyon közel érezték már ütjük célját.

Kopár dombokon keltek át: lábaiknál egy völgy tátongott; tüzek gyultak ki mindnnütt, melyeknek világánál nyájakat, pásztorokat s komondorokat ismertek föl.

A völgy közepén, egy község mellett, egy sziklabarlanghoz dűlő, tágas kunyhót világított meg három aranysugár, mely a rejtélyes csillagból hullott alá. Gáspár hallgatást intett zenészeinek. Menyhért