Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-12-22 / 51. szám
MAGTAR FÖLDMIVELŐ 411 berhez és kérek tőle kölcsön egy véka gabonát, hogy legalább addig mig valamihez juthatunk kenyerünk legyen. Úgy tett, a mint gondolta. Ott állót*, aztán az ősz Gömbölyű előtt és remegve mondá el helyzetét. Az öreg Gömbölyű sokáig szótlan maradt, aztán imigyen beszélt: — Hoztál-e zsákot fiam*? — Igen, hoztam. — No jer velem a magtárba. A magtár ajtaja megnyílt és ők bementek. Mily jó módú ez az ember, gondolá Kapás Bandi. Mennyi búzája, mennyi élelmi szere! Mig igy tűnődött Kapás, addig az öreg előke- ritette a vékát, megfordította azt úgy, hogy feneke legyen felől. — Itt van fiam a kért búza. Bandi halálsápadt lett. E pillanatban eszébe jutott, hogy egykor ő is felfordilotta a tányért. Szemében köny csillogott, majd fuldokló zokogásban tört ki. — Danyi bácsi, bocsásson meg! — Kész a bocsánat édes fiam — mondá az öreg szintén remegő hangon. — De emlékszel-e, hogy mondottam : Megemlékszel te még erre. Elérem én még a tanulságot. Lásd fiam, ha akkor megelégedtél volna azzal, a mivel mi beértük, ;most másképen volna életsorod. Az öreg megölelte aztán a meghatott Kapást és bőven ellátta gabonával. * * * Hej, ez a kép, de tanulságos kép — a mi mai világunkban is. A gyermek mond igazat. — Bácsika, a kis Jézuska nekem szép karácsony fát Ígért, mert jó voltam — Nem hiszek én a kis Jézuskának, szólott vissza darván egy hitetlen Fajankó. — Hát akkor én sem hiszek a bácsiban. Eddig se igen hittem, most meg éppen nem hiszik. TÉLI ESTÉK. Három királyok. * Irta : Gebhart Emil. Nagy Herodes uralkodásának utolsó évében történt. Ez a Herodes volt Jeruzsálem fejedelme, aki Augusztus Cézár római császár nevében kormányozta a zsidókat. Egy téli estén a Holttenger nyugati partja mentében, két furcsa menet haladt egymással szemben, sok-sok fáklya világánál. Annak élén, amelyik északról jött, barbár hangszerek játszottak, rikoltó sípok megrézdobok. Harcosaitól körülvéve, akiknek arca széles és vad, sáfrányszinü volt, szakálluk fekete mint a szurok, a hajuk hosszú fonatokba csavarva, ügetett, lemezes acélpáncélu lovon, valami óriásféle akinek arca sárgább és ijesztőbb volt mint a csapat többi emberének, zord, fekete szeme szilaj uralomvágyat fejezett ki; roppant fekete bajusza a mellére csüngött le; acélsisakjában, páncélingében, baljóslatuan tündökölt — akárcsak egy boszuló Isten lett volna — a dárdák, bárdok, buzogányok és széles görbe kardok valóságos erdeje fölött, melyek a fáklyák pirosló fényében úgy villogtak, mintha véres harmat hullt volna rájok. Odább, a hátsó csapatban, egy sor öszvér baktatott, szőnyegekkel, sátrakkal a hátukon, félmeztelen rabszolgák rekedt hangú nógatása mellett; a királyi kiséret fáklyáinak lobogásában, mint valami rémes árnyak, mint egy szörnyű látomás vonultak el az elátkozott tó homokos partja és fekete vize fölött. De a rettenetes király nem látta maga körül se testőreit, akik rejtelmes lovaglására ügyeltek, se a szennyes tengert, melynek síkja olyan egyforma volt, mint egy márvánvsirkő, se a violaszin fényért, melyen ólomszürke párák ültek, se a sivatag hátterében meredező sötét hegyeket; fejét jobbra fordította s merőn nézett, vallásos borzalom lázában, egy nagy arany csillagot, mely nyűgöt felé hajlott és magányosan vándorolt az ég azúr boltivén. II. Még különösebb volt a másik csapat, mely a déli parton indult és Arábia irtózatos pusztáiból bukkant ki. A fáklyák vibráló fénye, amelyeket bronz- szinü, fehér tunikás, fehér fátyolkendős rabszolgák vittek, bibornyerges fekete elefántok hosszú sorát mutatta, ezek hátán egy csomó ember szorongott, halvány arcuak, a nézésük nyájas, piros selyem kaftánjaikon csak úgy csillogott, villogot a sok drágakő. Aggastyánok, akiknek homloka fehér gyapjú szalagokkal volt bekötve, a szakálluk meg övig ért, hermelin prémes, gyémánttal kirakott köpenyegeket vittek: csinos apródok könnyű, arany- huros citerákon játsztak lassú, panaszos, andalítóan kedves dallamokat; lesorvadt testű, szikár arcú, megtört szemű aszkéták bánatos fohászokat gajdol- tak, félhangosan, percre sem állva meg. A csapat legközepén, ahol fájóbban sirt a zene, ahol ájtatosabb volt az ima, egy óriás elefánt lépegetett. Tiszta fehér volt, a hátán egy elefántcsont torony, mely alatt félig feküdt, félig elveszett drága bundák hófehérségében egy mesésen szép ifjú, hermelin palástban, rubintos koronával e fején; de mintha valami halálos bágyadtságban vonaglott volna. És igy haladtak mind, az imák kábító morajában, szertartásos pózokkal és taglejtésekkel, hasonlóan egy-egy templom ijesztő szürkeségebe vesző bálványokhoz; elmerülve egyetlen ábrándjokba, nem látták se a hegyeket, se a tengert, se a kietlen sivatagot, se a szikrázó éjszakát. Csakis az ifjú király nézte, nézte, végtelen gyöngédséggel az arany csillag pályáját, — azét a magányos csillagát, mely az ég aljáról mosolygott le rá. A két fantasztikus menet immár nagyon kis távolságra volt egymástól. Egyszerre megrázkódott az elefántok domború, masszív háta; ormányukat csóválták és dühösen bömböltek; sértették fülüket a sípok meg a dobok; megijedtek a vörös füstben úszó sárga arcoktól és acélruhás emberektől. Az ifjú király, magas trónjáról, megállást parancsolt; a harcos király is, egy hatalmas tam-tam ütéssel, megállította csapatát. Hosszasan, fenyegető csöndben szemlélték egymást kéífelől.
