Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-12-22 / 51. szám
MAGYAR FÖLDMIVEEŐ 407 — Hát bársony mellény, üres has. — Na megadta neki! — Úgy van, kiáltották a többiek mind. Cifra nyomorúság. Mikor cifra valaki és üres .... — No csak kivele .... — A kamara. — Mondjuk magyarán: a has is. Nagy nevetés támadt erre, de egyszer csak más hangulatra fordul a társaság kedélye. A fiatal ember igy kezd beszélni .... — Karácsony előtti nap volt. Éppen úgy, mint’ ma. Csakhogy akkor Pesten voltam. Mert soros voltam az ünnepre — a hivatalban, a zálogházban .... Ezelőtt tiz éve történt. — Mi történt? — Mondja el Béla, mi történt? — Olt sok minden történik, édes telkeim. Szinte lehetetlen elmondani. Ott látja az ember igazán a fővárost a maga valóságában. — Ugy-e elmondja? — Hát csak egyetlen egy képet, esetet rajzolok le. ügy amint történt. Amint szivembe vésődött. Sose’ felejtem el. Siri csend uralgott a szobában, még Döme bácsi is kivette pipáját szájából. Ami annyit jelenjelentett, hogy most nagy jelenet következik. És Béla emigyen beszélt .... .... Egy kedves kis leány érkezik a zálogházba. Urileánynak néztük, mert elég módosán és csinosan volt öltözve. Kedves volt, mint egy kis angyal. Aranyos haja, világos kék szemei, csakhogy szárnyait oda nem képzeltük. Köténykéjét gondosan összefogta és szerényen, majdnem alázatosan mondotta — Jó napot, bácsikák .... — Jó napot kicsikém, köszöntöttük mi is. Mit kíván, kit keres? — Nem keresek én senkit. A papa is meg a mama is beteg. Az orvos bácsi orvosságot rendelt. A papa nem meri meghozatni, mert már sok orvosságot hoztunk pénz nélkül. Fél, hogy talán nem is adnak. A mama meg azon aggódik, hogy karácsonyra nem lesz kenyerünk, kiflink. Hát én azt gondoltam .... láttam, hogy a mama is, a papa is sokszor küldöttek ide aranygyűrűket, karperecét, órát és más tárgyakat. Sokszor elkísértem én a Marit ide, cselédünket. Én nem jöttem be. Künnt állottam, mig ő a dolgát elvégezte. De mindig hozott pénzt. És akkor nem volt semmi baj otthon. Mari elment. Azt mondotta, hogy nem fizetik a papáék rendesen. Hát ingyen nem szolgál. Nem baj Mari. Majd szolgálok én. Hiszen a cselédek is leányok, cselédnek lenni nem szégyen ám. — Ez mind szép gyermekem, nógattuk a kis leányt, mert roppant sok dolgunk volt. De mi hát tulajdonkép a kívánsága? — Azt gondoltam tehát, folytatta a leányka zavartalanul, de kissé elfogulva, azt gondoltam, hogy elhozom ezt a bábot, melyről tudom, mert keresztapa mondotta, hogy nagyon drága volt. Ezt ni bácsi, ezt akarom zálogba tenni. És a leányka kitárta kötényét és elővette a — bábuját. A bábu meg bizony egy meglehetősen kopott aba volt, aminőt uj korában is pár hatosért meg lehet venni. Gondolhatják, hogy mily mélyen meg voltunk hatva. A főnök ur szemében is megcsillant a könnyű. Pedig kemény ember volt. Megkövesedett a szive azok közt az esetek közt, amiket itt a fővárosi zálogházban látott és tapasztalt. Most e kősziv is ellágyult. Szemében rezgő könycsepp árulta el. hogy ellágyult. Jó magam ott állottam, mint egy élettelen oszlop, megmeredve. A főnök kivette tárcáját és egy aranyat adott a kis leánynak. — Nem lesz ez sok bácsi? — kérdezte elfo- gódva, merengőre változott arccal. — Sőt kevés lesz talán, de egyelőre vigye haza kicsikém. A leányka még egyszer rávetette gyönyörű két szemét a bábura, mintha azt mondotta volna neki: — Aztán jól viseld magad. Nemsokára érted jövök. Ha majd a papa fizetést kap. Talán elsején. (Oh mert az az elseje a hivatalnok embernek reménye, de küzdelme is.) Aztán kedvesen köszönt és távozott. A főnök ur meg kezembe nyomta a bábut és kért, kövessem a leányt és vigyem vissza a lakására az érdekes zálogot. Követtem. Egy utca sarkon aztán befordult a leányka és bement a nagy bérházba. Ahol egy leányka úgy eltünhetik, akár egy szállongó pillangó a sürü erdőben. De az én szemem résen volt. Megfigyeltem, hova ment be. Én is utána mentem. A szivem úgy vert. mintha valami gonosz vállalatra adtam volna fejemet. Alig tudtam lecsendesiteni. Mikor a szobába beléptem, torgott velem az egész világ. Alig tudtam szóhoz jutni. Az apa is, az anya is ágyban fekvő betegek voltak. Bocsánatot kértem a szokatlan látogatásért. Elmondottam a történteket és a bábot oda adtam a leánykának. A kis leány úgy állott ott előttünk, mintha a vádlottak padján lenne. Nem szólt. Csak figyelt okos szemeivel és hallgatott. Majd a bábot ölelgette, simogatta. — Mit tettél Esztike, ugyan édes leányom, mit tettél? — sopánkodott az anya. — No ezt már még sem gondoltam rólad, — fedte komolyan az atya. — Megbocsájt nekem a Jézuska, szólott végre a kis leány ezüst csengésű hangján. És ha ő megbocsát, akkor apáéknak is, meg a bácsiéknak is meg kell bocsátaniok. Én rosszat nem tettem. Csak segíteni akartam a mamán, meg a papán. Hiszen a Jézuska is segít. — Úgy van, szólottám leküzdve indulatomat, ami teljesen elérzékenyitett. Aztán beszélgettünk még pár percig a családban. És búcsút vettem, de - mert meghívást kaptam az ünnepekre — meglátogattam a családot újra. * * * Azóta, mondom hosszú évek tellettek el. A kis leányból, Esztikéből szépen fejlődő hajadon, Eszter lett. És — — kitalálja ki? — Én tudom, vágott közbe a fecsegő leányka.
