Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-09-15 / 37. szám
292 MAGYAR FÖLDMIVELŐ a zsir, a szalona, a fa — hát ujjal mutattak reá és igy szentenciázták: — Bársony mellény üres has! — Utcán cifra, otthon ronda! És iyy tovább. Ma nem azt nézik, hogy él valaki otthon. Rendesen, sőt bőségben-e? Hanem azt, hogy »állít ki!« Hja, ez igazán a cifranyomoruságok ideje. De most csak két furcsaságról esik szó. Arról, mikor a szülők rongyokban járnak, életröviditő marha munkát végeznek, úgyszólván elveszik maguk szájától a mindennapi kenyeret, csak hogy a »leány«, a legszebb leány a világon — mert minden szülőnek, különösen az anyának legszebb a maga jánya — cifrálkodhassék, munka, dolog nélkül élhessen. Persze ezek a szülők nem gondolják meg, hogy valósággal ágyát vetik gyermekük szerencsétlenségének, boldogtalanságának, és — el- züllésének. A másik jelenség meg éppen ennek ellenkezője. Igaz, hogy ez a jelenség inkább az niri« házaknál gyakoribb. De már találkozunk vele a legegyszerűbb tűzhelyeken is. Mikor ugyanis a szülők, az anya lelke-teste pottyan bele a divat, a lukszus, a cifrálkodás hóbortjába. És a gyermekek? Járnak — csatangolnak az utcákon rongyosan, kócosán, piszkosan. Az emberek szive esik meg ezeken a gyermekeken, kikről az elhagyatottság csak úgy lerí, akár az apátián, anyátlan árvákról. Pedig a gyermek legerősebb és legigazibb bírálója az anyáknak, a szülőknek. Az a gyermek járjon fótos, de tiszta ruhában. És látszodjék meg rajta az anya szeme, gondozása és tekintete. Akkor az a gyermek nem szegény, nem elhagyott. Valóban furcsa jelenségek ezek. Jellemzője ennek a kornak, amelyben annyi visszásságnak vagyunk napról-napra tanúja. Ha a családi életben apa és anya egyaránt felfogják az élet komolyságát és igazi tartalmát: akkor ezek a furcsaságok sem fognak arról beszélni, hogy nem az élet nehéz, de az emberek — furcsák. O A magyar posta ünnepe. A minap volt negyvenedik fordulója annak, hogy a magyar állam a posta és táviró intézményeit üzembe vette. Valóban szebb ünnepet, jubileumot közhivatal alig ülhet. Mert a magyar posta büszke lehet arra az eredményre, amit elért. A külföldön is hire, tekintélye van és nem egy állam küldi ki emberét, szak- férfiát, hogy a magyar postát, mint mintaintézményt tanulmányozhassa. Nekünk fiatalabb nemzedéknek talán fogalmunk sincs arról, hogy mi volt a magyar posta csak ennek előtte pár évtizeddel. Hát még 40 esztendővel. Bérbe vették a posta monopóliumot, az az levél és áruszállítást. Hát még a postai közlekedés maga, mily kezdetleges és nehézkes volt. Arról a mai nemzedék talán nem is tud magának hű képet alkotni. Hol vagyunk ma? Mikor gőzerővel dolgozik a postahivatalokban a postaszemélyzet is, nemcsak a vasút. Megbízhatóbb, pontosabb postája alig van a világnak, mint a magyar. Csudás dolgok, esetek tanúskodnak erről. A postaintézmény hivatalnokai minta hivatalnokok. Munkásság, lelkiismeretesség, sőt önfeláldozás jellemzi őket. Talán egyetlen hivatalos osztály sem érdemli úgy meg a közönség elismerését, mint ami derék postásaink. És aránylag még sem ők vannak elsőségben az állam gondozó, elismerő kezei közt. Ám hisszük, hogy csakhamar el jő az idő, mikor ez oldalról is elnyerik méltányos óhajaik kielégítését. VASÁRNAP DÉLUTÁN A verkes. Valamikor még a legmagyarabb bányavároskában sokkal jobb világ volt, mint manapság. A vén Bányahegynek oldala már akkor is kopaszodott ugyan; beomlott s elhagyott tárnák, aknák, rend- szertelenül kivájt üregek tátongtak itt és ott s az erdő egyre jobban fogyott a meredek oldalakon. Jaj volt a gyereknek, ki pernyét szedni, vagy gombát keresni indult az erdőre s kit a játékban is megnyilatkozó bányászhajlam oda csalt az üregek közé ékes bányavirágot keresni. Hanem a többi hegyeken még ott zöldéit az erdő s csak a hatalmas kőhalmazok s a mögöttük fekvő tárnanyilások jelezték, hogy a hegy belsejébe folyosókat, templomhajó nagyságú üregeket vájt a kincset, nemes ércet kereső bányászok karja. Hanem az arany egyre fogyott s az ezüst már nem fizetett oly jól, mint hajdanán. Egyre fogyott azoknak a régi tipikus alakoknak a száma, kik nem akartak a kincstár szolgái lenni, hanem a saját zsebükre fúrták a hegyet s vadásztak a legnemesebb ércre. S ha aztán a »zöldkőben« gazdagon fizető fészekre találtak, akkor volt dinom-dánom s addig hallgatták a vén Anti cigány bús nótáit, mig csak nyakára nem hágtak a beváltott arany árának. Ezek voltak a régi világ igazi magyar bányászalakjai: rátartóak, büszkék, könnyelműek a végtelenségig, de talpig becsületes, daliás magyar emberek. Lenézték a kincstári munkást, ki a biztos, de szegényes kenyérért hullatta keserves verítékét s büszkén nevezték magukat a kincstáriaktól való megkülönböztetésül verkeseknek. De hiszen egészen más nép is volt az, mint a jobbára tót származású szorgalmas, alázatos kincstári munkások. A magyar virtuskodás épp olyan tulajdonságuk volt, mint a legtüzesebb debreceni cívisnek, vagy a bakonyi kanásznak. Ha a fogadóban mulattak, behívták magukhoz a »sit« -ről jövő kincstáriakat s eléjük tették a csillogó sikárlói nedűvel szinültig töltött »verkes poharat«, melynek tartalmától a mai csenevész világnak három embere is kéknek látná az erdőt. S aztán, ha a jámbor kincstári egy hajtásra nem tudta ki-
