Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-09-15 / 37. szám

MAGYAR FÖLDM1VELŐ

293

üríteni a hatalmas poharat, akkor volt nevetés, tréfa, vidámság.

Hanem e szép idő vége felé járt már s a főutcán egyre kevesebb legény énekelte végig a nótát:

»Én vagyok a bányászlegény,

Én járok a föld fenekén . ..«

E kevesek közül azonban ugyancsak kitűnt a Bakó Ádi daliás alakja. Mikor a nagyutcán végig sétált, ugyancsak néztek utánna a leányok s százan is szívesen tűztek volna muskátlit a kalapjába. Hanem Ádi egyikre se hederitett, legfölebb Szabó Juliskával beszélt úgy félvállról néha-néha. Egyáltalán nem vette komolyan az asszonynépséget. Pedig a szép Juliska élt-halt érette s meg is mondotta áper- tén, hogy senki más nem lesz az ő hites ura, hanem csak Bakó Ádi. A város legderekabb legényei hasztalan somfordáltak folyton körülötte, észre se vette őket. Mikor vasárnap délelőtt templomba indult. a patika előtt csoportokba verődve várták a legények, hogy legalább láthassák, amint könyedén ellebeg előttük. Mindenek előtt azonban legjobban járt a szép leány után Ádinak kenyeres pajtása, a deli Kandó Feri. A két verkes egyivásu gyerek volt, együtt jártak iskolába, egy helyen dolgoztak szüleiknek közös bányájában. A legtöbbször együtt is lehetett őket látni. Kelten vitték végbe a legtöbb virtust a városban s ketten dobálták ki a fogadóból az elseje táján mulatni vágyó hivatalnokokat. Senki sem sejtette tehát, hogy a két ember közül az egyik elkeseredett ádáz ellensége a másiknak.

Egyszer aztán ez az egyik magára maradt s azt hitte, hogy teljesen ura lesz a helyzetnek.

Egy késő őszi délután bánatosan zúgtak-bugtak a harangok s az utcán járó-kelők szomorún súgták meg azoknak, kik még nem tudták a gyászos hirt, hogy a szegény Bakó Ádi »megromlott.« Kandó Ferivel együtt törtek egy hajtást a főtárnából s vígan dolgoztak, mert a lefejtett zöldkőbe gazdag nemes erek voltak beszőve. Hanem a szegény Bakó Ádi életével fizette meg a kincses leletet. A leomlott hatalmas szikla agyonzuzta s összeroncsolva, elék- telenitve kaparták ki daliás testét a törmelékből. S csodák-csodája, Kandó Ferinek hajaszála sem görbült meg a nagy veszedelemben.

Aztán egy óra múlva hosszú, kanyargó menetben jött a temetés. A koporsót a verkesek legelejéből válogatott deli legények vitték s utána nyolc hófehérruhás lány lépkedett, köztük a zokogó Szabó Julis. Anti cigány pedig rázendített azon nótára, melyet szép bariton hangján annyiszor dalolt a »megromlott« Bakó Ádi. Mikor a harmadik strófának megfelelően harmadszor játszotta Anti a nótát, minden bányászlegény szemébe könyük lopóztak.

Hiszen milyen sokat kifejez ez a harmadik strófa:

»S az örök éjben egykoron Ha végóránk közelget,

Az Istené a hatalom,

O sújthat és emelhet.

Szép kedvesem, értem ne sirj,

Bányásznak mindig kész a sir S megyünk egekbe fel.

Szerencse fel, szerencse fel!

Elhantolták a holttestet s aztán lassan szétoszlott a bánatos tömeg. Este pedig az ismerősök, barátok és rokonok összegyűltek a halott szüleinél halotti torra, sirató estére. Ott voltak a fehérruhás lányok is, segítettek a házi népnek a vendéglátásban. Csoportokba verődve, halkan beszélgettek a jelenlevők s mindenki tudott valami szép dolgot mondani a Bakó Ádi életéből. Elmondották, hogyan mentette ki az öreg Bányahegy egy régi, elhagyott aknájából a beleesett két kis fiút, hogyan fogta föl két erős karjával atyja feje fölött a leomló hatalmas sziklatömböt. Egyik legény még azt is tudta, hogy egy héttel a szerencsétlenség előtt Bakó Ádi, mikor éjszakára volt, találkozott a vén hegyi manóval s messziről látta a fejetlen »papot«, fejetlen minisztereivel, ki mindig megjelen azok előtt, kik a bányában fognak meghalni. Ádi tudta már, hogy meg fog halni s azért v,olt az utóbbi időben olyan különösen jókedvű. A szencsétlenség előtti napokban Ádi igen nagy buzgósággal imádkozott s mikor a többiek már kifelé indultak a karámból, ő még ott térdelt a régi fakó fakereszt előtt.

Szabó Julis némán hallgatta a beszédet, majd egyszerre csak fölállott az asztaltól s megszólította Kandó Ferit:

— Te Feri, előtted nem mutatkozott a nagy- szakállu hegyi törpe s a fejetlen pap V

— Nem, Julis.

— Ádi közelében voltál, mikor a szerencsétlenség történt?

— Közvetlen közelében.

— Ügyeltél-e kedves pajtásodra, ki rajtad oly sokszor segített?

Kandó Feri nem felett, csak busán lehorgasz- totta a fejét.

— Igen, te vagy a hibás, a bűnös, nem tudom hogyan, de érzem s szivem súgja ezt. Ne tagadd, ne beszélj, úgyis minden hiába. Tudom, hogy nemcsak mulasztásoddal, de közreműködéseddel, munkáddal történt a borzasztó szerencsétlenség.

S a szegén}' lánykából hangos zokogásban tört ki a gyötrő fájdalom.

— Már rég sejtettem, — folytatta lassan, kissé csillapodva, — hogy a te barátságod Ádi iránt nem őszinte s a szeretet külszine alatt izzó gyűlölet lappang. Láttam szemednek vészes villanását, mikor lopva néha Ádira tekintettél s megborzadtam, anélkül. hogy tudtam volna mért. Most végül minden világosan áll előttem. Pusztulj előlem, barátságnak nyomorult árulója, hű és igaz pajtásod gyilkosa. Utállak és megvetlek!

Kandó Feri majd elszédült a Julis beszéde alatt. Levegő után kapkodott s akadozva rebegett egy-két szót:

— Csak te ne mondanád ezt, csak te ne mondanád! De most már vége mindennek. Te Ítéltél fölöttem s úgy érzem, nemsokára Isten is Ítélni fog. Én igaz ember akarok lenni s nem kerülöm azt, amit megérdemeltem. Ellened is nagyot vétettem, de sokkal nagyobbat a szegény Ádi öreg szülei ellen. Ők nemcsak a szüleit szerető fiút, hanem kenyérkeresőjüket. késő napjaikban támaszukat veszítették. Jól tudom, mekkora feladat vár rám, mikor jóvá akarom tenni azt, mit meg nem történtté tenni lehetetlen. De hiszem, hogy eljön az idő, mikor mindnyájan megbocsáttok nekem, az öregek is s talán — te is.