Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-08-18 / 33. szám
260 MAGYAR FÖLDMIVELŐ VASÁRNAP DÉLUTÁN A cigányok rémülése. Irta : Bodnár Gáspár. A cigányoknak nem a mostani rémüléséről lesz szó. Hanem arról, mikor 1893. esztendőben »kiadatott« a parancsolat, hogy »Magyarországban a cigányok összeirassanak.« Faraó ivadékait akkor más természetű rémület szállotta meg, mint most. Leírtam én már ezt valahol, a fővárosi lapok is közölték. De azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha a cigánytelepités gondolatkörében e képet újra lerajzolom. * Van nekem — egy komám. A Pikn cigány. Keresztényi kötelesség alapja ennek a komaságnak. Elég az hozzá, hogy az én komám, már mint a Piku cigány is, úgy megrémült az összeírás hallatára, mintha éppen vesztét érezné. Máskor, ha bajba keveredett, még hangosabb volt, mint szokott. Most leverten, összetörve állott előttem. Szemeit fájdalmasan hunyorgatta, izmai is láthatólag nyugtalankodtak.-- Mi bajod Piku'? — kérdeztem megütődve. — Hát nem tudja, Krisztusban kedves, keresztkomám ? — Már mit tudnék, Piku? — Hát iszen az egész ország tudja már, hogy mi-i-inket összeírnak és nekünk menni kell. — Menni kell ? — Menni bizony. — De hova kell mennetek? — Ne tréfáljon már Krisztusban kedves tulajdon keresztkomám. Nem azért jöttem. — Hát miért? — Hogy értesítsem: inkább meghalok, de el nem megyek. — Hova kell menned? — Hova — merre ? Hát miért Írtak volna össze minket, József főherceg őekcsellencsiája, fensége parancsolja. Csigányországot akar eszkábálni. Valamennyi cigány mind együtt lesz. Még csak a’ kell nekünk. Hónap lesz a gyűlés. Akkor fogják kihatározni. Most már kezdettem érteni az ügyet. Feltettem magamban, hogy meghagyom rémülésében. Tanulmányozni akartam. * * * Természetesen ez a kis jelenet még érdekesebb volna, ha Pikut személyesen ismerné az olvasó. Szatmáron rém sokan ismerik. Erre számitok, de azért megkísérlem lerajzolni. Tipikus alakja ő fajának, megáldva cigányósz- szel és furfanggal bőségesen. Ha beszél, fekete villogó szemeit behunyja, két keze kissé akadozó beszédét folytonos mozgással kiséri. Vallásos, a templomot szereti — inkább érdekből, mint meggyőződésből. Bérmakeresztapja — mint vele dicsekszik Biró szatmári püspök volt. Komócsy Józseffel, az ismert íróval gyermekkorában játszott. (Ez tény.) Mikor Komócsynak, az egykori cipészinasnak a hetivásárokra a targoncás ládát kellett taszítania, nem egyszer segített ebben neki. Dicsekszik is vele. Ma már 70 körül van. Megtört, de szeme villogó, furfangos eszejárásából nem engedett. Él, ő alig tudná elszámlálni, miből — kiktől! ... Mikor tehát tisztában voltam azzal, hogy Piku rémülésének voltaképen mi lenne a rugója, fordítottam a dolgon és igy szólottám: — Hát mi tagadás benne, bizony menni kell! — Menni? — mormogta komolyan. — Aranyos dolgotok lesz ott nektek! — Aranyos? Nem kell aranyosabb, mint most van. — Hiszen azt mondod mindig, hogy fázol, dideregsz. Éhezel... a gyermekeidnek nincs betevő falatjuk! Azért élünk, megvagyunk, legyen hála Isten őfelségének. — Egy szép tábla földed lesz ott. Azt majd műveled. A földön csinos kis házat építesz. Nem olyan kuuyhót ám. — Hát már Krisztusban kedves komám uram — a püspök ur ő ekcselencsiájának palotája se valami alávaló, de ha nekem nem ilyet, hanem aranyos, gyémántos mobiliát adnak, akkor se’ kell. — Ne beszélj bolondokat! — Nem nekem. Én már öreg ember vagyok. Csak úgy élhetek, amint élek. Már hogy is hagyhatnám én el azt az áldott szentegyházat ? — Szép templomotok lesz ott is. — Olyan nem lesz, mint itt. Hogy hagyjam el azt az áldott, aranyszáju szent Jánost, Jandrasics ő főnagyságos plébános, apátur uramat. Áldja meg az Isten őfelsége még a porladó száját is. — Ott is lesz papotok. — Ugyan ne tessék már még álmodni is arról, hogy ilyen legyen. Hogy hagyjam itt ezt a gyönyörűséges, virágos temetőt? — Könnyű a föld mindenütt Ott is lesz temető. — Temető? — szóllott tűnődve. És ismét behunyta szemeit. Temető? — ismételte. Hol adnak nekem olyan temetőt, amelynek földjében három feleségem és huszonegy gyermekem fekszik. — Hej, nem tréfa dolog ez. — Nem tréfa, azt én is mondom ám. Mert ott dolgozni fogtok ám. Szántani, vetni, aratni. — Mán én instálom, nem szántok, nem vetek. De nem is aratok. Arasson más. Egy szónak is... száz a vége... hanem az a beszéd, hogy én arra kérem Krisztusban kedves komámuramat, hogy ne tréfáljon ebben a nehéz órában. Hanem menne fel a városházára és csinálja ki, hogy én az öreg Gyöngyösi... — Piku? — Hát igen Piku... akinek még az ükapja is e határban lakott és aki — élő, hites tanú rá a tekintetes főkapitány ur — sohse látta az áristomot... már csak hadd haljon meg itthon... különben a holnapi virradó napra eltemethetnek. Nagyon elérzékenyült ez az ember, mikor szavait majdnem fuldokolva elmondotta... — Hát jól van. Te itt fogsz maradni. Kicsináljuk valahogy. De gyermekeidet viszik... (Legkisebb fia 10—12 éves.)
