Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-07-07 / 27. szám
212 MAGYAR FÖLDMIVELŐ ságolni kell. A szabadságidőt két hétben szabta meg a hadügyminisztérium. Természetesen nem kötelező a földmivelő katonákra, hogy a szabadságot igénybe vegyék, vagyis nem arról van szó, amiről az utóbbi időben sokat beszéllek és feliratoztak a képviselőházhoz, hogy t. i. a hadügyminiszter a katonaságot kirendeli az aratási munkálatokhoz, csupán arról, hogy azok, akik el akarnak menni, igénybe vehetik a két heti szabadságot. A szabadságolások julius 1-én kezdődnek. A rendelet következtében a júliusra tervezett hadgyakorlatok elmaradnak és csak egv hadgyakorlat lesz Biharmegyében, az is csak augusztus havában. Régebben, évekkel ezelőtt, szintén szabadságolták a tényleges szolgálatban levő katonákat, de sokáig szünetelt ez a szokás. A szabadságolt katonáknak megadják azt a jogot, hogy a kaszárnyát civil ruhában hagyják el. Add meg ami mindennapi kenyerünket! Maga a lelkek fejedelme, az Ur Jézus Krisztus tanított bennünket eme magasztos szép kérésre, imádságra: — Add meg ami mindennapi kenyerünkéi!... Tehát nem csupán testi szükségeink kielégítését, hanem lelkünk javára irányuló törekvéseinket is felöleli e kérés. Méltán elismerhetjük és vallhatjuk, hogy ennél az imádságnál, melyben e kérés is bennfoglaltatik, a magyar nép soha nem ismerhet főbb imádságot. Az úri imádságban összefoglalt kérések megszivlelése után a nyugtalankodó, de hittel bízó, reménységgel tűrő ember lelke felemelkedik a mindeneket fenntartó, éltető szeretet szárnyán az eget és földet összekötő eme gyémántláncon a Mindenhatóhoz; és a gyarló, törpe ember szive, kicsinysége érzetében is boldogsággal telik el. Oly igen nagyon boldog a hinni és szeretni tudó ember!... Lett légyen bár ebben a mai tudákos, bölcsész- kedő, úgyszólván modern táltos korszakban egész légiója az üzleti alapra fektetett világmegváltó tanokat prédikáló álprófétáknak, kik magas igényű, soha ki nem elégíthető, sivár, anyagias, lélek nélküli beszédükkel tömik tele egyesek és tömegek fejét, értelmét; persze báránybőrbe öltözött éhes farkasok alakjában, azért a győzelem a lélek fejedelmed, az ő egyedül boldogító tanáé: a hité, reményé és sze- reteté. Az úri imádság kérései mind e világ végezetéig boldogítani fogják a hivő embert. Önként fakad szivünkből az úri imádság kérései aratás idején. Most, mikor a kért mindennapi kenyér megadatott, mert meghallgatást nyert a buzgó könyörgés. Ezért a magyar nép nem szűnhet meg hálával adózni az ég és föld Gondviselő Urának. A mindennapi kenyér már csak a learatásra vár. A szántó-vető emberekhez hallatszik a magasságból a mennyei gazda parancsa: — A föld termése immár megérett; én szolgáim indítsátok meg sarlóitokat, arassatok!... És megindul a sarló és kasza már kora hajnalonként ... Az érett aranykalász zizegve hull alá a harmatos mezőben ... Kell-e ennél magasztosabb látvány, nemesebb munka?... Nem... Hej, de boldog az arató!... Nincsen nálánál boldogabb ... Istenem, mily gyönyörű képet nyújt, mily fenségesen beszél aratás idején a te templomod, a nagy természet!... Valóban szem fel nem foghatja, nyelv ki nem magyarázhatja a természet nagyságát, szépségét soha. Az ember elméje ámulatba esik és keresi a nagyságot, ki azt alkotá és bölcsen igazgatja. A gondviselő Isten jóságos kegyelme dicsőitte- lik minden egyes kalász zizegő hullásában, a munkások dalában, a gazda örömében és hálaadó fohászában. így volt ez régen is. így legyen most is. A magyar nép nem feledkezhetik el a legnagyobb munka közepette ősei elégeded, boldog aratásáról. Akik, — mint a történet bizonyítja, — boldogok voltak, mert nem elégedetlenkedtek. A boldogság kulcsa — melyért naponként oly sokan epekedve vágyunk — a sorsunkkal való megelégedés. Akik ezt a nagy méréskor nem csak nem vetik a mérleg serpenyőjébe a szembeállított teher, nyomorúság, küzdés és keserű csalódások ellensúlyozására ; de éppen ezen terhek súlyosítását tartják szükségesnek üzleti alapon álló »egyedül boldogító elveik« sikeres győzelmének, saját, önző céljaik elérésére : azok lelketlenül, szemérmetlenül a zavarosban halásznak. Ne akadjon ilyen egyetlen magyar ember sem 1 Szálljon a most folyó nagy munka idején mindnyájunk szivéből e magasztos szép kérés, imádság: — Add meg ami mindennapi kenyerünket!... Igazmondó. Hangos beszéd ... közvélemény ? A haza bölcse, Deák Ferenc mondotta: — Nem mindig a leghangosabb vélemény — a közvélemény. Deák Ferenc bölcs ember volt. Ám, ha ma fölkelne sírjából és szét nézne közöttünk, bizony, bizony lesajnálná a szegény magyart. (Mert hiszen életében is csak a magyarnak és jó barátjainak baján aggódott egyedül.) Lesajnálná, mondjuk, mert ott vagyunk, hogy nálunk már a hangos beszéd . . . közvélemény számba megy. Aki nagyokat tud kurjongatni, aki minden kis dolognál elsüti a legöregebbik ágyút — az csinálja nálunk a közvéleményt. Vagy legalább is vannak . .. szóvivő újságok, akik komolyan hiszik, hogy ha ők megszólalnak, csak a közvélemény nevében beszélhetnek és beszélnek. Igen atyámfia, igy vagyon! Spekulációra, részvényekre, jó nyereség reményében megindítanak egy festékes papirost naponkint. Hogy kik ? Érett, tanult, okos, kifogástalan múltú, hivatottak-e azok, az már nálunk nem kérdés. Elég az hozzá, hogy újság. És ha egyszer újság .. . akkor hangosan kezd beszélni. És beszél a közvélemény nevében. Azt hirdeti csalhatlan bizonyossággal, hogy amit ő mond, az az egész ország nézete, véleménye. Pedig a legtöbbször a legszembeszökőbb ma-
