Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-06-23 / 25. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 197 a hűtlen sáfárkodásnak, a mely a szegény munkásnép filléreiből egész vagyont fecsérelt el, mindeddig felelősség nélkül. Ezrekre rúg az összeg, a melyet középponti titkárság, szaktanácsi járulék, útiköltség, kapupénz, kárpótlás, időmulasztás, tánctanitási költségek címén könyveltek el, nem is az elnök sajátkezű aláírásával, hanem az aláírást utánzó bélyegzővel ellátva. A vizsgálat továbbá igazolta, hogy a szakosztály működése az egyesület komoly hivatásától messze eltért, és nem a tagok művelődésének és anyagi jólétének szolgálatában, hanem kizárólag az alapszabályoktól s az egyesület valódi rendeltetésétől teljesen eltérő tevékenységben összpontosult. Az alapszabályellenes járulékok befizetését, ha másképp nem, kényszerrel, fenyegetéssel erőszakolták ki. A ki fizetni hajlandó nem volt, az ellen élethalálharcot hirdettek, munkájában megakadályozták, keresményétől megfosztották s ekként számtalan családos munkást az elkerülhetetlen nyomornak szolgáltattak ki. A tagokra erőszakolt lapokért példányonként 60 fillért fizettettek, a szakosztály tulajdonképpeni céljára, és pedig művelődésre 1.17, segítségre 1.18 százalékát költötték az 1906. évi bevételnek. A segitőalapot a bevétel 41.90 százalékával gyarapították, de munkanélküli segítségben még egy tag sem részesült. A vezetőség védekezése csak az, hogy segítséget csak akkor fognak adni, ha a segitő- alap meghaladja az egy millió koronát, egyebekben pedig minden hibát a szaktanácsra, bizalmi férfiakra ró, a kik az ügyeket a szabályok értelmében csak titokban intézhetik. A vizsgálat iratai különben a kir. ügyészséghez kerülnek. JTASARNAP DÉLUTÁN Régi és uj világ. A »Magyar Föidmivelő« eredeti elbeszélése. — Ha én ezt tudtam volna! — No már megint, mit tudtál volna. Fszen anélkül is sokat tudtok. — Ezt nem tudtam. Messziről se’ gondoltam. — Hát mi a menkő bajod van már megest? — Mi? Hát nem boldogabbak voltunk mi annak előtte, mikor kigyelmed élt a rendes világban. A férfi, kinek a duzzogó, félemletes perpatvarra felpuskaporozott asszony mindezeket kitálalta . . . még igen szelíd volt. Ismerte az asszonyt jól. Tudta, ha a tűzre olajat önt, ha a puskaporba szikrát vet, no akkor Isten legyen kegyelmes az ő házi békességének. Meg aztán szüksége is volt az asszony engedékenységére. E nélkül szörnyű szégyen borul az ő házára, de különösen férfiasságára, szótartására, amire minden időben büszke volt. A dolog tengelye meg ott forog, — sok szót ne vesztegessünk, — hogy a faluban ujfent munkás gyűlés leszen. Gyűn a városi ur. a kiküldött. Szavalni fog munkabér felemelésről, sztrájkolásról, népjogról, általános szavazásról. Szidni fogja a kormányt, a szolgabirókat, a papokat . .. csakhogy éppen ősapánknak kegyelmez még meg egy ideig... Ki tudja meddig. Hát ’iszen, ez a környülményesség magában éppen nem lenne baj. Mert az asszonynép is szívesen eljár mostanában az ilyen gyűlésekre, meg tán még a gyűlést követő kedélyes estékre is. Csakhogy a faluban határozattá lett ám, hogy a városi kiküldött tiszteletére rendezendő kedélyes vacsoraadás sorba fog menni, akár régebben ... a falusi bíróság. így követeli a tisztesség, igy közösség, így a »kollekcsiintás«. Eleinte ment is a dolog, akár a karikacsapás. De ki a mennydörgős mennykü gondolta, suttogta bizalmas körben Mindenes Andris is, hogy ez a munkásgyülés olyan szapora lesz. Hogy az kiküldött városi urból nem hogy nem fogy a szó, de még kiadósabb. Akár a jó kút, amékből folyton merítenek és mégis napról-napra bővebben ömlik. így természetesen szapora a kedélyes estenden is, akár a disznótor téleste idején. De azért csak ment- mendegélt a dolog tovább. Bár titkos-tudatos volt, Nagy Balázs házában is volt már egy kis takaros égiháboru ... De még mi mián, ha tudná komám- asszonv, adta tovább a falu szája . . . — Bizony, hallottam valamit, de ne szólj szám, nem fáj fejem . . . — Mi mián ? Hát hogy a városi küldött ur ünneplésére már megest kedélyes vacsorát kelle adni. — Ugyan? — Mit! Szegény asszony, komám asszony sírva fakadt, mikor már az utolsó malacot is le kellett szúrni, hogy malac ugyan ne legyen, de a becsület megmaradják. Ilyen hangulat fellegzett már a faluban, mikor Medgyessy gazda, elérvén a sort . . . példázgatni kezdett az asszonynak, hogy hát: — Asszony, aztán tisztesség legyék. Tisztesség ide, tisztesség oda — mardosta lelkét a gondolat az asszonynak. Ez már még se járja. A rendes világban is ismertük ám a tisztességet, meg a barátságot ... el is ment szomszéd, szomszédjához, koma-komájához. De volt, ahogyan volt. Úgy amint édes jó mindnyájunknál. Hanem ebben az uj világban más sor fordul ám. Más az asztal, más a rendezés, más a tálalás, szokás. A jó Isten győzi mindezeket. Mit ér, ha a gazda lelkét megtöltik reménységgel, nagy politizálásokkal. Ha még sür- vebb garas is jönne a házhoz, bizony, hogy igy . . . — Ami béjön hozzánk sűrű szitán, ki is foly nyomban bő csatornán. — No asszony, ift már én letettem a garast, — mondotta Medgyessy gazda, talán kelletlen lélekkel is — nincs más hátra, mint főzzél és süssél. — Jó. De ez az utolsó. Tudja meg kelmed, hogy nem én vagyok az első, sem utolsó, sem egyedüli: aki begyünkben hordozzuk, hogy: el az ilyen élettel! — Mondasz valamit asszony, veti oda egész megnyílt lélekkel az ember. Az asszonynak sem kellett több. Úgy felkapta a szót, mint a gyerek az elébe hulló cukrot. Aztán odasimult az emberhez. — Ládd-e, már én ezt régebben akartam mondani. Figyelmeztetni akartalak arra, hogy Szarkáék is, meg Csontosék is mi viharban, egyenetlenségben élnek, mióta ez az uj világ járja a faluban. Hiszen
