Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-06-23 / 25. szám
198 MAGYAR FÖLDMIVELŐ jó ember, mi sem fogjuk ezt bírni. Nem úgy éltünk mi eddig, nem is fogunk jól élni, ha igy fog tartani.. Ki bírja ezt a sok lótás-futást, vendéglátást, És vót-e valami hasznunk belőle. — Eddig semmi! — És ezután? — ügy pedzem, hogy ezután se’ lesz. — Hát akkor minek a komédia? Mert komédia ez, de nem is három krajcáros. Azt én tudom. Azt mi tudjuk. Meg tudja Nagy Balázsné is, aki utolsó malacát ölte meg, hogy a városi urat hizlalja. És nem disznaját, melyet eddig minden esztendőn'tisztességgel meghizlalt szegény, de békességben élő családjának. — Hát már ezt honnan tudod ? — Honnan, hát ’iszen tudja az egész falu. * * * A kedélyes vacsora azért elkészült. Az asszony mit tehetett. Főzött, sütött. Biztatta magát . . . iszen ez lesz az utolsó! A bíróságot se’ muszáj Ítélet napig viselni. Nem hogy ezt. A gyűlés napja megérkezett. Félannyian se’ voltak, mint máskor. A kedélyes vacsora ideje is itt van. Alig ketten-hárman jöttek el. A városi ur szörnyen csudálkozott ezen a változáson. Hamar is végzett. Jó lakott és mint a pataki diák, azonnal búcsút vett — a kapufélfától. Az asszonyok meg már várták a reggelt. Mikor aztán összejöhettek, hát egyértelmű lett a határozat : ' — El az ilyen élettel! Spektátor. ISMERETEK-T ARA. A honfoglalás. Most, mikor a magyar nemzet Árpád apánk, dicső honfoglaló vezérünk halálának ezredik évének ünneplésére készül: illő, honfiú kötelesség, hogy emlékezetünk vissza szálljon a honfoglalás nagy idejére. Hej, mert sokan feledik a múltat. Feledtetni is akarják. Pedig a nemzetnek nem elég a jelen. A múlt is kell, hogy övé legyen. És mentői jobban ismeri a nemzet a maga múltját: annál jobban becsüli. Sok-sok mindenről olvas ma már a magyarnép. De talán legkevesebbet a saját múltjáról. Pedig a magyar embernek két szent könyve van: a biblia és hazájának története. Azért üljetek körbe köröttem és hallgassátok meg a bölcsnek szavát, ki igy szól nektek: — Atyád viselt dolgait fontold meg. Kutasd nemzeted bölcsejét és forgasd történelmének lapjait; mert rut dolog a hazában idegennek lenni. (A magyar nemzet története. I. kötet, 3. lap. A magyarnépnek elbeszéli: Bodnár Gáspár.) 1. Őseink a haza határához érnek. A vereckei szoroshoz értek már ami őseink. Nyolcszáz kilencvenhat esztendő volt ekkor. Nagy, fárasztó munkával csináltak utat a szoroson, a nagy, rengeteg erdőségeken keresztül az előre küldött csapatok. A szorosból kiérve, már a Latorca vize csörgedezett előttük. E folyó mentén juthattak a mai Beregvármegyébe. A nép zöme azon a sík földön hullámzott, mely elhagyván a hegyeket, egyszerre előttünk terül. Amelyen áll ma Munkács-vára. Fárasztó ut után jóleső pihenőre találtak itt. És mert bizony már edáig is nagy munkát végeztek, ezt a helyet elnevezték a hagyomány szerint: »Munkács«-nak. A nép ma is azt tartja, hogy azt a — csudálatosán magában álló hegyet, melyen a vár épült — a beköltöző magyarnép hordotta össze földből, kőből. Mig őseink itt pihenőt tartanak... mi lelki szemeinkkel nézzük meg őket jól és vessünk fel egy néhány kérdést. Hát iszen nem csuda, ha kérdezzük most jó ezer év után: — Milyenek is voltak ami őseink? Testileg, lelkileg. Mi volt szokásuk, milyen erkölcsük, hitük és sok-sok más tulajdonságuk. Az ős magyarok az igaz Istent még nem ismerték. De bálványokat nem imádtak. Hitték, hogy valami földöntúli Isten létezik. Kiváltképen hittek a szellemekben. Két szellemet. A jó és rossz szellemet. A jó szellem hitük szerint a Nap-ban lakott. Rossz szellemeik voltak: az ördög, az ármány, a fene, a guta, az iz és manó. Papjaikat táltosoknak nevezik. Ezek voltak egyszersmint bölcseik, orvosaik, tudósaik és különösen jövendőmondóik. Azért a magyar ember ma is azt mondja arra, aki okos, sokat tud: — Valóságos táltos! ... Mikor a nap ébredőben volt, zugó patakhoz, dombos, fás helynek hűs árnyéka alá, berkekbe vonultak. Vittek magukkal áldozatot is. Legszívesebben fehér mint (A magyar most is szereti a tiszta, hófehér paripát), juhot, vagy más jószágot. A táltos ime megragadja a fehér paripa kantárját. A tűz már magasan lobog. Kezében villog hosszú, fénylő kése. Egy pillanat! A villogó kést markolatáig a tüzes ló szügyébe döfi. Piros vér szökik sugárként magasba. A táltos szolgája kupába fogja fel és a tűzrakást önti le. íme, őseink áldozata! Ami őseink hittek a lélek halhatatlanságában. Ezt bizonyítják a felásott, megtalált ősi sírok. A sirba. helyezték a megholtnak fegyverét is. ügy vélekedtek ugyanis, hogy akiket a csatában hősiesen megölnek, azok nekik szolgálni fognak a túlvilágon. Az adott szót naqu, rettenetes tiszteletben tartották! Hát még az esküt! Vendégszeretők, józan gondolkodásúak és eleven eszüek voltak. Szemtanuk irataiból tudjuk, hogy őseink általában véve inkább kicsi, zömök, barna emberek voltak. De bátrak, sőt merészek. A harcban rendtartók, szigorúak. Szabadságszeretők otthon, és féktelenek, mikor már a rendre szükség nem volt. Hajuk rövidre volt nyírva. Sátrakban laktak. A férfiak mindig lóháton jártak. Asszonyok, gyermekek szekeren mentek. Rendszerint húst ettek. Ritkábban halat. Az ős magyar tejet ivott, bőrbe
