Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-06-02 / 22. szám

MAGYAR FÖLDMŰVELŐ

173

— Csalódnak, ha azt gondolják, hogy minden eánv olyan könyen válik meg a falutól, mint — Piroska. Hej, apám. Szép a mi falunk, ami templomunk, drága ám ami temetőnk.

— Bizony drága ...

— És hogy te édes jó apám szintén igy tartod! Itt maradsz. Nem keresed a szerencsét más felé. Milyen boldog a te Gidud. Mert azt mondotta mindig az öreg nagyapó : Szerencsét adhat a nagy világ, de boldogságot csak szivünk nyujhat.

— Aszmondta még az utolsó időben is.

— Hát boldogságra meg itthon is találunk.

— Itthon is jányom!

— Ott leszek melletted a búzaföldeken, édes apám. Letörlöm majd verejtékedet és meglássad csak édes apám, hogy az esze is azt fogja majd mondani: Jobb otthon.

Bodnár Gáspár.

AMERIKA.

Magyar bányászok veszedelme. Johnstown- ban. Pennszilvánia állam egyik magyaroktól sűrűn lakott városában történt április 27-én, hogy a Ber- wind Coal Company 2K. számú tárnáját elöntötte a szomszédos bányából alázuhanó viz. A tárnában hét magyar munkás, névszerint Bolya Mihály, Stanish Mihály, Homus János,-Bálint András, Mihályi János, Mihályi György és Suson Ferenc dolgozott. A munkásokat az árvíz teljesen elzárta a külső világtól. A bánya vezetősége a veszedelem első pillanatában maga is azt hitte, hogy a munkások menthetetlenül oda vésznek, annál is inkább, mert a rögtön megtartott vizsgálat megállapította, hogy a bányába gyűlt óriás viz kiszivattyuzása napokig is eltart. A mentők dolgoztak is szakadatlanul, éjjel-nappal, mintegy hatvannyolc órán keresztül, a inig nagynehezen a ledugott csöveken keresztül konstatálhatták, hogy a bányászok élnek. A mentés még nagyobb erővel folyt tovább. Vagy nyolcvan órán keresztül kiszivattyúzták már a vizet, mikor Redon Stiney és Ream Charles mentők vállalkoztak arra, hogy bármi módon is, de az eltemetett munkások közelébe jutnak. A viz még ekkor is nagy volt a bányában. Mindketten beleugrottak a vízbe s eltűntek a sötétségben. Vagy egy óra múlva érkezett vissza Ream és jelentette, hogy a bányászok élnek, a kimerültségen kívül semmi bajuk sincs. Többet mondani már nem tudott mert a vízben való úszás, a sárban való rettenetes járás, kapaszkodás és mászás annyira kimerítette, hogy összeesett. A mikor magához tért, elmondta, hogy a bányászok megmentésére addig gondolni sem lehet, mig a vizet teljesen ki nem szivaty- tyuzzák. Újult erővel folytatták a munkát. Ream és társa egy üveg brandyt és friss vizet vitt a bányászoknak. Négy és fél napig tartott, a mig végre a mentőknek sikerült a hét bányászt a napvilágra hozni, a hol a családjuk és barátjuk ölelő karja várta őket. A társaság a hét bányászt különvonaton a vindberi kórházba vitette, a hol ápolni fogják őket mindaddig, mig erejüket a legteljesebb mértékben vissza nem nyerik. A megmentett bányászok egyértelműig azt mondták, hogy megmenekülésüket egyik társuknak, Bolya Mihálynak köszönhetik.

Bólva volt az egyetlen, ki lélekjelenetét egy pillanatra sem vesztette el. A mint észrevette, hogy rájuk szakad a veszedelem, rögtön utasította a bányászokat, hogy az élelmüket vegyék magukhoz és kövessék őt. Bolya, mint előmunkás, ismerte a bánya minden zegét-zugát. A bánya legmagasabb helyére vezette társait. Az a hely a hol a bányászok nyolcvannyolc órán át álltak, csak éppen akkora, hogy a hét bányász elfért rajta, de le nem ülhetett. Állniok kellett négy nap négy éjjel szakadatlanul. S mily szerencse volt, hogy Bolyának eszébe jutottak az ételhordó-kosarak! Mi lett volna, ha a szegény munkásoknak még az a kis ételük se lett volna meg? Mert nagyon kevés volt. Csupán egy napra való. Egy kis hús, meg egy darabka kenyér. De csínján is bántak az étellel. Bolya fölosztotta az egész ételt darabkákra és minden ember, minden hat órában kapott egy darabka húst és egy darabka kenyeret. Harmadnapra azonban az étel utolsó morzsája is elfogyott. Még vizet sem ihattak. Az alattuk és körülöttük hömpölygő, széngáztól mérges vízhez nem mertek nyúlni. Körülöttük irtózatos sötétség, a mit éppen csakhogy enyhített a bányász-lámpa gyér világa. S még jó volt, hogy minden bányásznál volt legalább egy-egy lámpa. A veszedelem pillanatában Bolya tanácsára, egy kivételével, valamennyi lámpát eloltották. Egyszerre csak egy lámpa égett. Ha kifogyott belőle az -olaj, meggyujtották a másodikat, majd egyenkint a többit. Az idő csak lassan, rémitő lassan haladt. A viz zúgása, a borzalmas sötétség iszonyúan hatott a szerencsétlen bányászok lelkére. Ha Bolya nincs, beszélte az egyik megmentett bányász, megőrülünk valamennyien. Ő vigasztalt, ha csüggedtünk, ő tartott bennünket szóval, ő hitegetett szinte óráról-órára, hogy megmentenek és visz- szaadnak bennünket az életnek. Nem lehet elmondani. hogy mi minden gondolat és érzés járta át szivünket, de annyi bizonyos, hogy ott a veszedelem között, megtanulja az ember űélni az Istent és megtanul imádkozni, magába szállani. Arról se tudok számot adni, hogy mit éreztünk, mikor a harmadik nap eljutott hozzánk a gépek zakatolása s hogy mekkora volt az örömünk, a mikor a negyedik nap felénk közeledő emberek lépését, hangját hallottuk és a mikor megpillantottuk a két derék mentőt.

KIS GAZDA.

Mezőgazdaság és ipar előmozdítása a Bodrogközön. Említettük annak idejében, mikor a nemzeti küzdelmek közben és az uj élet küszöbén az ipar fellendítése volt a hatalmas jelszó a Bodrogközön, különösen Mailáth József grófné a Bodrogközi Jótékony Nőegyesület elnökének irányítása és lelkes tevékenysége következtében mozgalom egyesület keletkezett. E mozgalom célja: egyesíteni a mező- gazdasági és ipari érdekeket. Mert egymás nélkül ezeket életre kelteni bizony hiú reménykedés. E mozgalom eredménye, hogy szövetkezeti alapon uj lengyár létesül a Bodrogközön. A gazdák oly érdeklődéssel fogadták a tervet, hogy ezer hold len termelésére vállalkoztak. Darányi érdeklődéssel kisérte ezt az akciót, megbízta Károly Rezső gazdasági aka-