Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-06-02 / 22. szám
172 MAGYAR FÖLDM1VELŐ szágot, nem csak a gazdák helyzete miatt, de a munkások jövendő sorsáért is. Volt is nagy huzavona. Szervezkedés itt és ott. Végre is győzött a józan belátás. Ma már az egész ország megnyugtatására szolgálhat az a másik és örvendetesebb hir, hogy immár alig van gazda, aki az aratás és cséplési munkára ne szerződött volna. De ez még nem minden. Jöhetnek még esélyek, jöhet ismét ellenséges áramlat, mely a gazdák és munkások közt való békét és egyetértést az utolsó pillanatokban, talán munkaközben is megbonthatja. Az aratómunkásokat, azokat, kik talán könyen elakarnák hajítani maguktól és szegény családjuktól a biztos keresetet, jó előre figyelmeztetjük a következő híradásra. Arra az esetre, — igy szól a jelentés, — ha szerződésszegő munkások a gazda kényszerhelyzetére való számítással az aratási munka során vonakodnának szerződésüket teljesíteni, n földmivelés- ügyi kormány az aratás akadálytalan menetére munkáslartalékről gondoskodóit, ügy a munkáscsapatoknak kedve a szerződés megkötése iránt, valamint a munkástartalékok kielégítő készletben léte biztos reményt nyújt arra, hogy az ez évi aratás minden komolyabb zavar nélkül fog lefolyni. Tehát senki ne higyjen azon beszédnek, hogy a gazdákat zsákutcába lehet kergetni, ha a mnnká- sok itt vagy ott abba hagyják az aratást. Senki ne kockáztassa és ne tegye tönkre esetleg biztos helyzetét azzal, hogy szerződését — minden ok nélkül, egyszerűen a munkabér felsrófolása reményében — megszegje. A múlt esztendők szomorú tapasztalatai vezessék arra munkásainkat, hogy nem okos dolog az, mikor vásár után kell észre jönnie a magyarnak. VASÁRNAP DÉLUTÁN Jobb otthon ... — A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése. — Az ember már elég jó ideje... vasárnap estére rendesen és sokkal korábban megérkezik kis családja körébe, mint ennek előtte ... Hej, mert ennek előtte! Sokszor a hajnal vetette, hozta haza. Akkor sem volt benne köszönet. Olyan dúlt volt, mint a tébolyodásba induló ember. Nem volt nyugta. Hiába töltötte álmatlanságban az éjszakát... nem bírt aludni. Nem tudta lezárni szemeit a gond mián. Belemarkoltak az ő csendes szivébe amúgy igazán. Nem csuda, ha az egész ember kicserélődött. Most más az ő sora. Búza Márton olyan csendes, mint a természet, mikor jól kitombolja magát. Mily máskép’ van ezúttal otthon, a tűzhelyen is. Mintha nem is az a nap sütne az égen. Mintha valaki a békesség olajágát ültette volna a házba, hogy áldása napról-napra oda hulljon a megzaklatott szivekre. Márton vasárnap estére is korán érkezik udvara elé. Érkeztében hirtelen megáll. Mintha lábát odaszegeznék. Dalt hall. Magas csengésű, messze hangzó, szép dalt. Nem csuda, ha szivét megkapták a hangok. Újra és újra figyelve hallgat. A dal meg érthetően beszél neki: Messze jártam Másutt is volt Jó dolgom, De a szivem Csak azt mondja, Jobb otthon ! • Soha életében hang nem hatott úgy a Márton, lelkére, mint ezek a hangok. Se’ madárhang, ott a nagy mezőségen ... Isten szép, hatalmas templomában. Se’ muzsikaszó, akárhogyan sirt, zokogott is az a csudálatos jószág, melyet húrnak nevez az emberi nyelv. Se’ kántor uram éneke, pedig hét vármegyében sem volt olyan mester, mint az ő falujában... De a szivem Csak azt mondja .. . Jobb otthon ! hallszik újra és újra a szobából. — Isten bizony, igaza van a lánynak — gondolkodik suttogva Márton. Azóta újra boldog vagyok, hogy tudom ... itthon aratunk újra. Hej, pedig ... pedig... be hajszálon függött megest, hogy nem idegenbe kelle szakadni. Ezzel a gondolatával lépett be a házba az ember és megsimogatta fíidus kedves, szép arcácskáját. — Milyen jó kedved van, mondta az apa. Pedig eleget önlögetted belém a lelkedet, csuda, hogy maradt még benne derülni való. A leány apja nyakába omlott. — Maradt elég. Maradt nagyon sok édes apám. Pedig sokat sírtam, hogy ’des apám eszét újra el ne csavarják. — Mint a múlt esztendőben. — Igen, mikor olyan betegen, olyan ütődötten szakadt édes apám haza. — Haza! Csak most tudom én Gidukám, hogy mi az, mikor azt mondhatja az ember van valakije... valamije. Ez a kis háza... ez a kis otthon. Ez a falu, ahol születtünk, ahol apáink nyugszanak. — Én is azért maradtam itthon édes. A faluban. Itthon ... a mezőn. — Csak nem akarták elcsavarni a te eszedet is? — De még mennyire édes apám. — Tréfálkozol te Gida. — Itt a levél édes apám. Városba hínak. Nagy bért Ígérnek. Olyan lehetnék, mint Piroska. Akit cicuskának hívnak az urak. Aki úgy öltözködik, mint egy színésznő... aki az édes anyjának is tízeseket küld ... — Olyan nem leszel Gidu. Anyádnak olyan pénzre nincs szüksége. — Hát hitte azt csak egy percre is édes apám, hogy engem megbomlasztanak? — De hogy hittem! — Csak ők hiszik. Azt gondolják, hogy a falusi leány olyan bamba, mint... No de igazán azt gondolják, hogy nekünk elég annyi ész, hogy ne álljunk a csurgó alá, mikor esik az eső. — Hát csalódnak. — Meghiszem, Gidu.
